kiadó a szerzőről kontakt letöltések linkek Archívum english

Keresés

Budapest romokban részlet

1946. június 9.

Gordon éppen a konyakospohárért nyúlt, amikor meghallotta az első lövést. Az utca felől ugatott fel a fegyver, és hirtelen benne is, mint mindenki másban az Edison kávéházban, azonnal működésbe léptek a régi reflexek: nemcsak a vendégek, de még a pincérek is hasravágták magukat, és ott várták, hogy hol fog becsapódni a következő lövedék. Az egyik pincérlány lényegében az utcáról vetődött be a kávézóba, tálcáját eldobta, és kezét fejére szorította.

– A konyakom! – mérgelődött a fiatal amerikai tiszt, aki Gordonnal szemben a földön feküdt, egy szék mögött. Amikor fedezéket kerestek, az asztal felborult, és leesett róla a két konyakospohár. – A legf... – folytatta volna a tiszt, de újabb lövések szakították félbe. Míg az első lövedék a kávéház falába csapódott, addig a következő kettő már a nagynehezen pótolt ablaküveget robbantotta szét, a cserepek a földre hulltak, és hátul, a pultnál valaki felkiáltott. Gordon még mélyebbre húzta a fejét, bár a fal takarta annyira, hogy semmiképpen se találhassa el egy golyó. A pult felé pillantott: egy fiatal férfi feküdt a földön, és combját szorította, amelyből sugárban spriccelt a vér. Aztán felemelte a fejét, és kinézett a kávéház ablakán.
– Ez egy Karabiner 98k, Zsigmond – jegyezte meg az amerikai tiszt, aki továbbra is bánatosan nézte a földre kifolyt konyakot. Gordon vállat vont, mert ugyan eleget hallotta a német, aztán az orosz fegyvereket, nem tudta volna megmondani, hogy melyiknek milyen a hangja. Ha Karabiner 98k, akkor Karabiner 98k, tőle aztán akármilyen fegyver lehetett, úgysem a típusa érdekelte, hanem az, hogy ki lövöldöz július közepén fényes nappal az Oktogonon. Egy ideje már kiment a divatból a lövöldözés. Ekkor megint felugatott a Karabiner, ezúttal hosszabban, és Gordon hallotta, amint az utcán három test a földre zuhan, és valaki fájdalmában felkiált, aztán egy golyó ismét a kávéház ablakán süvített be, és a thonet szék mögött menedéket kereső idős férfi térdét roncsolta szét. Egy férfi oroszul kezdett el üvöltözni, majd megint a gépkarabélyok ugattak fel, és legalább húsz-harminc másodpercig csak fegyverropogást lehetett hallani, végül csend lett. Pár pillanatig semmi sem mozdult, semmi sem hallatszott, mintha megállt volna az élet, és vele együtt az idő is, aztán berobbantak a zajok. A sikítás, a kiabálás és a jajgatás, a kávéház kilőtt ablakán keresztül fejvesztve menekülő emberek, akik mintha korábban soha nem hallottak volna lövéseket: a falba, az aszfaltba, az ablakokba, az emberi testekbe, a fatörzsekbe becsapódó lövedékek zaját.

Az amerikai tiszt szintén felpattant, és talpra segítette Gordont. A pincérek az asztalokat állították fel és a vendégeket porolták le, akik közül páran vissza is ültek az asztalok mellé, és ott folytatták a beszélgetést, ahol abbahagyták, mintha mi sem történt volna. A két sebesült férfit gyorsan ellátták, a csinos, ámde kissé bandzsa pincérlány pedig villámgyorsan a pulthoz szaladt, és a mentőket tárcsázta. Gordon felnézett a szemben álló ház harmadik emeletére. Két ablak környékét borították golyóütötte nyomok a falon, mindkét ablak vakon tátongott a még el nem bontott, ám gyakorlatilag lebombázott tetőszerkezet alatt. A járdán a gyalogosok kikerülték a lehullott vakolatot és törmeléket, majd kíváncsian az Edison felé pillantottak, végül mentek tovább. A fiatal amerikai tiszt kifelé indult, az ajtóban azonban, akárha csak a semmiből, megjelent egy orosz katona, fegyverét maga elé tartotta, arcáról eltökéltség sugárzott, az amerikait azonban mindez egy cseppet sem érdekelte. Benyúlt a zsebébe, és mielőtt az orosz katona reagálhatott volna, az orra elé tolt egy fényképes igazolványt.
– Zeker zászlós vagyok, Kovách alezredes helyettese, SZEB – közölte vele gyötrelmes kiejtéssel, ám érthető oroszsággal. A katona gyanakodva megnézte a papírt, amely igazolta, hogy Daniel Zeker a Szövetséges Ellenőrző Bizottság amerikai kontingensénél teljesít szolgálatot, aztán kérdőn maga mögé pillantott egy őrmesterre, aki bólintott.

Gordon egy pillanatra megállt a lépcsőn, hogy körbenézzen. A helyzet egyértelmű volt. A kávézó előtt, a szétlőtt ablaktól balra a járdán két orosz katona holtteste hevert, egy harmadiknak a falhoz támasztva látták el éppen a comblövését. Az egyik katona arccal zuhant a járdára, teste hatalmas vértócsában feküdt. A másik az oldalára dőlve hevert a járdán, Gordon csak a golyó bemeneti nyílását látta a férfi hasán, a kimenetit már nem, de az aszfaltra és a falra fröccsent hús és vér alapján az sem lehetett kicsi. A helyszínt vagy egy tucat félkörben álló katona biztosította, mindegyik csőre töltött fegyverrel állt, előttük járókelők torpantak meg egy-egy pillanatra tekintetükben kedélyes érdeklődéssel, de mielőtt megláthatták volna a holttesteket, az oroszok továbblöködték őket. Az egyik villamos lelassított, pár fej odafordult az ablakból, aztán a szerelvény csengetett, és szikrázó áramszedővel továbbhajtott a Nyugati pályaudvar felé.

Zeker ahhoz a tiszthez lépett, aki a többiektől távolabb állva fekete lencséjű napszemüvegben figyelte, ahogy az őrmester meg egy tizedes irányítja a semmiből előkerült katonákat. Gordonnak ismerős volt valahonnan a férfi beesett, szikár, szinte aszkétaszerű arca, de nem tudta alaposan megnézni magának, mert hirtelen lefékezett mellettük egy katonai mentőautó, négyen ugrottak ki belőle, hordágyra rakták a sebesültet, majd elviharzottak tövig nyomott gázpedállal, visító szirénával. Pár járókelő méltatlankodva kérte ki magának ezt a nagy szirénázást és száguldozást, még a végén valakinek baja esik. Zeker pár szót váltott az orosz tiszttel, aztán csatlakozott Gordonhoz.

– Mi történt?

– Egy mesterlövész végzett a katonáival.

– Egy mesterlövész – ismételte Gordon.

– Egy merénylő – bólintott az amerikai zászlós. – Tudod, azt is mondhatnám, hogy ennek az orosznak kifogástalan az angolja. Választékosan fogalmaz. Mesterlövész és merénylő. Mintha tudná a különbséget a kettő között.

– És mégis, mit akart ez a merénylő? Azt nem árulta el? – kérdezte Gordon Zekertől. – Pont az Oktogonon végezni pont három orosz katonával? Három senkivel?

A zászlós vállat vont.
– Ha engem kérdezel, akkor ezeknek semmi keresnivalójuk itt, de...

Ismét sziréna visított fel az Andrássy út irányából. A gyalogosok már rá se hederítettek, pár autós viszont mérgesen dudált, mert a kereszteződésben álló, eltökélt tekintetű rendőrlány felemelte a jobb kezében tartott botot, és mindenkit megállított. A sziréna, amely a magyar rendőrség sajátos vijjogásával borzolta a kedélyeket, feléjük közeledett.

– Ilyen hamar ideértek? – kapta oda a fejét a zászlós.

– Légvonalban kevesebb, mint egy kilométerre van innen a főkapitányság – felelte Gordon.

– Tudod, hogy hogyan értem.

A szirénázó fekete Opel csikorogva fékezett le a járdaszegély mellett, a kocsiból két egyenruhás rendőr ugrott ki, kezükben csőre töltött gépkarabéllyal, szemükbe húzott simléderrel, mögöttük pedig egy langaléta alak kászálódott ki a GAZ 11-73-ból. A két rendőr a férfi mögé zárt, a szovjet katonák félreálltak, és ekkor Gordon megpillantotta néhány kollegáját, amint a nyakukat nyújtogatják a járda szélén. Az nem volt csoda, hogy ők ilyen hamar odaértek, elvégre a legtöbben egy kávézóban vagy a közeli szerkesztőségben töltötték a délelőttöt; munkára nem mindig futotta az idejükből, meg persze a kedvükből se. A langaléta férfin kifejezetten rosszul állt a fekete öltöny, mintha egy szabó lógatta volna fel a vézna próbababára egy testes férfi méret után készült zakóját. Fiatal kora ellenére haja erősen ritkult, homloka magas volt, orra egyenes.

– Engedjék csak hozzám az újságíró elvtársakat! – intett a férfi, mire négy orosz katona félrehúzódott, és a zsurnaliszták egy emberként léphettek közelebb.

– A belügyminiszter? – kérdezte meglepve Zeker.

– Személyesen – felelte Gordon, majd a többi újságíró mellé lépett, akik nyitott jegyzetfüzettel a kezükben várakoztak a tűző napon. Már csak a MAFIRT filmhíradójának forgatócsoportja hiányzott a teljes képhez, nekik azonban több időbe telt összeszedni magukat, ráadásul a stúdió sem a belvárosban volt.

– Rajk elvtárs! – kiáltotta az egyik zsurnaliszta. Gordonnak meg sem kellett fordulnia, hogy megnézze, ki az. Bodó Béla kiabált, az Ítélet munkatársa, akinek magas fejhangját száz másik fejhang közül is bármikor felismerte volna. – Mi történt itt?

Gordon érdeklődve intett Zekernek, hogy hallgassa csak.

– A Vörös Hadsereg hősi felszabadító katonái ellen intéztek súlyos és megbocsáthatatlan támadást! – jelentette ki a belügyminiszter olyan lendülettel, amilyennel a munkásgyűléseken szokott beszélni. Felsőtestével kicsit előredőlt, homlokát összevonta, bal kezét zsebébe dugta, a jobbal pedig erőteljesen gesztikulált. – A reakciós erők mindent megtesznek azért, hogy meggyengítsék a magyar munkások töretlen lendületét, de ezúttal nem jártak sikerrel!

– Ezt meg honnan tudja? – súgta oda a zászlós Gordonnak. – Hogy kik és miért lőttek? Alig tíz perce végeztek azzal a kettővel ott – mutatott Zeker  a járdán fekvő két orosz katona holttestére, de Gordon intett neki, hogy hallgasson. – Semmit sem tudhat – ingatta a fejét Zeker dühösen.

– Nyomozóink már fel is derítették, hogy melyik lakásból adták le a lövést! – folytatta Rajk László. – A Vörös Hadsereggel és Szviridov városparancsnokkal szorosan együttműködve fogjuk felderíteni a reakciósok minden cselekedetét, és példásan megbüntetjük őket! Nem tűrjük az ilyen aljas támadásokat a magyar dolgozók demokráciája ellen. A nyomozásban a felszabadító Vörös Hadsereg részéről Ivan Lenszkij őrnagy elvtárs fogja segíteni a magyar belügyi szervek munkáját a lehető leghatékonyabban – mutatott Rajk a napszemüveges orosz tisztre, aki kezét háta mögött összefonva állt az újságírók előtt, és Gordonnak nem kellett tovább gondolkodnia azon, hogy honnan ismerős neki Lenszkij. Újpesten látta egy kültelki kocsmában. Akkor, amikor Budapestet és környékét még a németek ellenőrizték, a Vörös Hadsereg jelenlétét pedig távoli ágyúszó jelezte csupán.

Egy

1946. március 30.

– Kilökték. Egyértelmű, hogy kilökték. Két forrásom is állítja, hogy az egyik őr mögéje lépett, és a vállával egész egyszerűen taszított rajta egyet – fújtatott a vékony kis nő. Haja kócosan és mosatlanul tapadt a fejéhez, és ezzel tisztában is lehetett, mert csontos ujjaival állandóan igazgatta. Jegyzetfüzetét az asztalra csapta, és lelkesen lapozni kezdett benne, majd amikor megtalálta, amit keresett, és éppen fel akarta olvasni, a jobbján ülő langaléta férfi félbeszakította.

– Ugyan már, Margit – legyintett. – Mindig olyan izgatott leszel. Teljesen felesleges. Nem kilökték. Hanem kiugrott.

– Kiugrott? – csattant fel a nő. – Ki-ug-rott? És miért ugrott volna ki? – kérdezte, majd előszedett egy selyempapírba csavart, nagyszálú dohányból sodort cigarettát, és a szájába dugta.
A langaléta férfi gyufát vett elő a zsebéből, mire a jobbján ülő másik férfi, akinek Jávor Pálhoz hasonló bajusza volt, szintén előkapart egy szál cigarettát, és vigyorogva feltartotta:
– Ne pazaroljuk már a gyufát, kérem tisztelettel. – A két férfi és a nő rágyújtottak, és szinte azonnal torokkaparó füst telepedett az asztaluk fölé. Egy pincér jelent meg a füstben, és letett eléjük az asztalra egy kancsó gőzölgő teát.

– Miért ugrott volna ki? – fújta ki a füstöt a bajuszos férfi a plafon felé, miközben szája sarkában enyhe mosoly bujkált, ami azonban nem jelentett semmit, mert az a félmosoly szinte mindig ott bujkált az úrias bajusz alatt. – Lássuk csak. Mi oka lehetett arra, hogy kiugorjon? – kérdezte. – Ahhoz mit szólsz, Gittácska, hogy nem akar lógni a bitófán? Nem akarja, hogy a hóhér megfojtsa egy fához kötözve egy szürke reggelen a börtön udvarán?

– Nem lehetett ilyen gyáva! – erősködött a nő.

– Nem? – nézett rá a bajuszos férfi, és színpadiasan felhúzta a szemöldökét. – Szerinted, Gittácska, olyan marha nagy bátorság kellett ahhoz, hogy a pribékjeivel emberek százait kínozzák meg a Svábhegyen? Szerinted, István? – fordult a bajuszos a langalétához, aki keresztbe tett lábbal ült, és egy távolabbi asztalnál teázó kalapos nővel szemezett. – Mit szerintem? – kapta oda a fejét lustán. – Mit mondtál, Miklós?

– Nem érdekes – legyintett a bajuszos, majd folytatta: – Gittácska, azt mondd meg nekem szépen, és nem utolsó sorban sürgősen, hogy miben reménykedhetett volna? Kegyelemben? – firtatta. – A népbíróság majd pont az ő ügyében fog kegyelmet gyakorolni? Azok után, hogy több száz...

– Több ezer – jegyezte meg a magas férfi ismét a kalapos nőt fixírozva, és beletúrt dús, hullámos hajába. – De ha mindent beleszámítunk, amiről csak most tudunk, akkor szerintem akár több tízezer.

– Legyen – bólintott a bajuszos – Több tízezer ember haláláért felelős. A vérfürdők, amit a Svábhegyen rendezett. Szerinted kegyelmet érdemel? – nézett a vékony kis nőre, akinek szemében szokatlan hevület csillogott.

– Azt nem nekem kell eldöntenem, hanem a népbíróságnak! – vágta rá. – Én nem hozhatok ítéletet.

– Már hogyne hozhatnál – fordult feléje a langaléta, és magától értetődően folytatta. – Ott van benne a nevében. Nép-bíróság. A nép bírósága. Vagy te, Gittácska, te nem vagy a nép? Hogy is hívják a lapot, aminek dolgozol?

– Szabad Nép – felelte a nő, aztán beharapta alsó ajkát, mintha citromot nyalt volna. – Akkor is – szegte fel az állát durcásan. – Micsoda megfutamodás. Szembe kellett volna néznie az áldozataival, ez egy férfi kötelessége.

– Ejnye-ejnye – csóválta a fejét a bajuszos, és egy pillanatra tényleg olyan volt, mint Jávor Pál a háború alatti filmjeiben. – Sorold csak, hogy Szálasi mit bánt meg. És hogy kivel nézett szembe. Tessék, soroljad csak, Gittácska. Amikor kivitték a Duna partjára, hogy nézze meg, mit csinált Pesttel… – sóhajtott a bajuszos, aztán bosszúsan legyintett. – Alig két hete, hogy kivégezték, máris elfelejtetted? – cukkolta a nőt.

– Nem volt ott – jegyezte meg a langaléta, sajátos jelnyelven beszélgetve a kalapos nővel, aki egy cseppet sem volt húsosabb az asztaluknál ülő fiatal zsurnalisztanőnél, viszont sokkal jobban állt neki. – Aki nem volt ott, az nem tudja. Az elfelejti. És ne fáraszd magad, Gitta – emelte fel a kezét félig hátat fordítva nekik –, tudom, hogy végigülted a tárgyalást, minden nap láttalak. De nem voltál ott március 12-én hajnalban a börtönudvaron. Ahogy tegnap sem voltál ott a bíróságon, mégis úgy beszélsz, mint aki az igazság birtokában van.

– Akkor ki van az igazság birtokában? – szegezte neki a kérdést Gitta. – Ezt mondjátok meg nekem!

A bajuszos férfi elmosolyodott, és elővett egy kisollót a zsebéből, majd levágta a csikk végéről az égő dohányt, a hamutálcába dobta, a maradékot pedig egy papírzacskóba ejtette. Az asztalra rakta sertésbőr táskáját – amelyben még gyerekként a könyveit cipelte az Király utcai általános iskolába –, kioldotta a csatul szolgáló zsinórt, és az asztalra szórt belőle egy rakás újságot. Beletúrt, végül kivett hármat. – Az igazság, az igazság, annak valahol itt kellene lennie – mondta szórakozottan, aztán felvette az első újságot. – Az igazság. – Lapozott. – Emitt. Meg is van. Olvasom.

„Hain Pétert, akinek ügyében holnap, szombaton hirdetnek ítéletet, pénteken délelőtt tanúként hallgatták ki a népbíróság előtt. Amikor déli fél 2 órakor két fogházőr kíséretében cellájába visszavezették, egy óvatlan pillanatban kiszakította magát kísérőinek karjai közül, és a népügyészség harmadik emeleti folyosójáról a be nem üvegezett ablakon át az udvarra vetette magát. Az ügyészség épületének ezen kis udvarában a fogház régi szalmáját halmozták fel és Hain Péter ilyen szalmacsomóra esett. Sérülése nem halálos. Rabkórházba vitték.” – A bajuszos a langaléta férfira mosolygott: – Kelemen István, Magyar Nemzet.

– Nem más – bólogatott kedélyesen a magasra nőtt Kelemen István, a Magyar Nemzet bűnügyi riportere. – Minden leírt szó igaz.

– Az igazság, az i-i-i-i-igazság – dúdolta a bajuszos férfi, aztán egy másik újságot lapozott át. – Itt is van egy. Ez is egy igazság.

„Hain Péter és társai ügyében pénteken nem volt tárgyalás. Hain Péter engedélyt kapott, hogy a bűnper irataiba betekinthessen. Két fegyőr kísérte fel a harmadik emeletre, s amikor a folyosón haladtak, Hain Péter egy óvatlan pillanatban átvetette magát a folyosó ablakán, és véresen terült egy homokbuckán, amelyre ráesett. Azonnal kihívták hozzá a mentőket, akik súlyos sérülésével kórházba szállították.” – A kis nőre pillantott, aki nyakát behúzva csorba teásbögréje mögé bújt. – Csákváry Margit, Szabad Nép. – A nő hangosan nyelt egyet. – Gittácska. Drágám – mosolygott rá a bajuszos férfi, és úgy búgott, mint az amorózó színész egykoron. – Ezt magyarázd meg nekem. A cikkben még kiugrott, aztán most meg azt mondod, hogy kilökték. És most akkor szalmára esett vagy homokra?

– Azóta beszéltem valakivel – vágta rá a nő.

– Az egyik fegyőrrel?

– Nem... – felelte Csákváry. – Hanem...

– Hanem? – húzta fel a szemöldökét a bajuszos férfi.

– Az egyik...

– Az egyik?

– Nem mondhatom meg – vágta rá a nő határozottan.

– Hány éves vagy, Gittácska? – fordult felé Kelemen István.

– Tizennyolc – felelte felszegett állal Csákváry Margit. – És nehogy azt higgyétek, hogy én... Mert én az ostrom alatt két nyilast is megöltem, amikor...

– Tudjuk – bólintott Kelemen. – Puszta kézzel. Kettő darab nyilast öltél meg, mucuskám – legyintett Csákváry Margitra, aztán turkált egy kicsit az újsághalomban, miközben a bajuszos férfi székén derűsen firkálgatott egy papírdarabra, majd kivett egy napilapot, megköszörülte a torkát, és magabiztos kappanhangján olvasni kezdett:

„Tegnap délután terjedt el a hír a fővárosban, hogy a magyar Gestapo hírhedt hajcsárja, ártatlanok ezreinek gyilkosa, középkori inkvizíciókat is megszégyenítő értelmi szerzője kivetette magát a törvényszéki palota harmadik emeleti ablakából, és súlyos sérülésekkel a Rókus-kórházba került. Az eset a legnagyobb megütközést keltette szerte a fővárosban.” – Kelemen tettetett megütközéssel húzta fel a szemöldökét, és nézett a bajuszosra. – Nem mondod, Miklós. – Megütközést? Nocsak. De tovább is van, olvasom. „A Kis Ujság felhívta az illetékesek figyelmét, hogy a foglyok rendkívül enyhe bánásmódban részesülnek…” Ez nem érdekes, ez sem… – folytatta Kelemen, ahogy szemével átfutotta a három kolumnát. – Emitt. Tessék. „Hain Péter állapota egyébként – a Rókus-kórházból nyert értesülésünk szerint – javult. Ma reggel eszméletre tért. Nyomban kezelésbe vették. Megállapították, hogy belső sérülést nem szenvedett, az elterjedt hírekkel szemben koponyaalapi törésről szó sincs, zárt medencetörése nem életveszélyes” – A langaléta zsurnaliszta megköszörülte a torkát, a bajuszosra nézett, aki éppen a zakója gallérjáról szedett le hajszálakat ártatlan arckifejezéssel, majd folytatta: – „A Kis Ujság munkatársának értesülése szerint Hain Péter állapota annyira javult, hogy csütörtökre szállítható lesz. Ha nem is gyógyul fel teljesen, hordágyon a Markó utcai törvényszéki fogházba szállítják, és csütörtökön elhangzik fölötte az ítélet.” Ifj. Lázár Miklós, Kis Ujság – utánozta Kelemen István az egyik leghíresebb rádiós sportriportert, Pluhár Istvánt, és kollegájára mutatott, aki egy alig észrevehető főbólintással nyugtázta a hallottakat, majd úrias bajuszát megsimítva a vékony nő felé fordult:

– Gittácska, mucuska, azt mondd meg nekem, édesem, hogy miért lökték volna ki? Miért?

– Mert így akarták elhallgattatni! – felelte a meggyőződéstől szinte lázas tekintettel a Szabad Nép tudósítónője. – Mert Hain olyanokról is tud titkokat, akik ma a barátunknak tettetik magukat, közben meg a nép ellenségei!

– Édes kis mókuskám – ingatta a fejét Lázár Miklós –, ha el akarták volna hallgattatni, akkor egész egyszerűen agyonverik a cellájában. Ahogy másokkal is tették a politikai rendőrség emberei...

Csákváry Margit annyira ideges lett, hogy elkezdte a haját tépkedni, kapkodta a levegőt, beesett mellkasa szaporán járt, és szeme sarkába könnyek gyűltek, amikor megszólalt.
– A politikai rendőrség emberei egytől egyig hithű kommunisták, megbízható elvtársak, akik...

Gordon továbbra sem érezte úgy, hogy neki meg kellene szólalnia. Határozottan élvezte a helyzetet, ahogyan Lázár kegyetlenül és lekezelően ugratta a kis nőt, ám részt venni már nem akart benne. Egy ideje már gyanakodva figyelte a Csákváry Margithoz hasonló embereket, akik olyan vastag és erős meggyőződéssel másztak elő a romok alól, mint egy teknős páncélja. Figyelte ezeket a fiatalokat, hallgatta őket, és csak Krisztinának vallotta be, hogy nem nagyon érti, miről beszélnek. Aztán Krisztina megnyugtatta, hogy ezzel nincsen egyedül, sokan nem értik a nyelvüket, a meggyőződésüket meg – a „hit” szót gondosan kerülte – még kevésbé. Itt ült az Abbáziában, a törzshelyén, ahová lassan tizenöt éve járt, nézte kollegái arcát, nézte a többi arcot a csálé asztalok mellett, nézte az ocsmány márciusi esőben siető emberek arcát az utcán, és egy pillanatra a sajátját is megpillantotta a bejárat mellett lógó fakó, töredezett foncsorozású tükörben.

– Zsigmond! Zsigmond!

Felkapta a fejét.
– Isten hozott a körünkben – folytatta beszédét incselkedve Lázár Miklós.

Gordon bólintott.

– Az a helyzet, hogy valójában egyikünk sem volt ott, amikor Hain... – kereste a szavakat a Kis Ujság zsurnalisztája – ...olyan helyzetbe jutott, aminek eredményeként az udvaron találta magát.

– Homokon – szúrta közbe Kelemen István.

– Vagy szalmán – mosolygott Csákváry Margit.

– ...és amely helyzetben súlyosan megsérült, és ha nem is hal meg, de minden bizonnyal lebénul – fejezte be gondolatmenetét Lázár Miklós.

– Vagy éppen holnap indul a börtön futóbajnokságán – tromfozott Kelemen.

– Olyan is van? – nézett rájuk csodálkozva a Szabad Nép újságírónője.

– Hogyne lenne – vette a lapot Lázár, és komoly arccal magyarázni kezdett. – Először is edzenek. Az úgy megy, hogy kiviszik a rabokat a Normafához, sorba állítják őket, majd közlik velük, hogy azt nem lövik agyon, aki a leggyorsabban fut, és...

Gordon tudta, hogy akár ez is megtörténhetett volna, bár biztos volt abban, hogy Lázár csak ugratja a kis nőt. 1945 januárjának utolsó napjaiban volt szemtanúja annak, amint az egyik – magát rendőrségnek nevező – alakulat összefogdosott egy csapat nyilast, és elvitték őket aknamentesíteni a Rákos patakhoz. Az önjelölt rendőrök a térdüket csapkodták a röhögéstől, ahogyan sorra robbantak fel az aknamezőn keresztülfutó nyilas suhancok, akik közül az egyiknek akkora szerencséje volt, hogy háromszor ért át sértetlenül a taposóaknákkal teli tisztás túloldalára, és csak negyedjére oldott ki alatta egy robbanószerkezet. Gordon nem emlékezett már pontosan arra, hogy hogyan került a Rákos patak partjára, ahogyan arra sem, hogy mikor csatlakozott a kollegáihoz az Abbáziában ezen a délelőttön.
Mint korábban már annyiszor, most is a pirula volt felelős állapotáért. A vállában szaggató fájdalomra Krisztina jópár hónappal ezelőtt olyan erős fájdalomcsillapítót szerzett, hogy Gordon csak a legvégső esetben merte bevenni – még negyedelve is. Igaz, hogy a gyógyszer a fájdalmat tompa nyomássá redukálta, ám tudata is beszűkült tőle. Egy hónap alatt viszont hozzászokott annyira, hogy már nem ütötte ki teljesen, nem estek ki órák, mint februárban, mindössze lelassult, és mintha egy homályos színházi gukkeren keresztül nézte volna a történéseket maga körül – mint például most is, kollegái beszélgetését hallgatva Hain Péter, egykori detektívfelügyelő, később a magyar Gestapo – az Állambiztonsági Rendészet – vezetőjének öngyilkossági kísérletéről.
Legalább egy órája ülhetett az Abbáziában a másik három zsurnalisztával. Válla már nem fájt annyira, és tudata is mintha szokatlanul élessé vált volna. Egyszerre hallgatta kollegáit, és figyelte maga körül az eseményeket az ismét teljes gőzzel működő kávéházban, bár ez jó egy éve még nem nagyon látszott. Az ostromot követően, 1945 januárjában az Abbázia pár ablaka egyben maradt, a többit újsággal és lécekkel foldozták be, a berendezés egy része is túlélte a harcokat, a pincérek január végén kihordták a törmeléket a Teréz körútra, leporolták a székeket és asztalokat, valahonnan kerítettek két vaskályhát – az egyiket Pohl és fiaitól –, befűtöttek velük, a tulajdonos cikóriát és teát vett a feketepiacon, és bár a budai oldalról még mindig lehetett hallani a csatazajt, az Abbáziában már folyt az élet. Volt, aki csak akkor merészkedett fel egy Andrássy úti ház romjai alól, amikor meghallotta, hogy az Abbázia kinyitott. A csábítás és a kísértés ellenére a tulajdonos megtiltotta a pincéreknek, hogy feketézzenek, ugyanakkor a feketézőket már nem tiltotta ki. Nem feltűnően, de két asztalnál szinte mindig lehetett találni pár síbert és csempészt, akik vagy azonnal szállították, vagy megrendelésre beszerezték az árut, legyen az három kiló krumpli, brillköves nyaklánc vagy penicillin. Gordon élénken emlékezett arra az idősebb asszonyra, aki arcán szinte földöntúli mosollyal távozott a kávéházból egy kevésbé hideg februári délután, kezében tíz darab tojással – és egy háromnegyedes nercbundával szegényebben. Gordon megszokásból járt ide, bár korántsem olyan gyakran, mint a háború alatt vagy előtte. Nem sok maradt a hely fényéből és sajátos eleganciájából, ám jelenlegi állapota is elég volt ahhoz, hogy pár órára hátat fordítson az utcának. Mint mindenki más, ő is az utcán élt – legalábbis átvitt értelemben. Szerencsére még a legnagyobb harcok és a legpusztítóbb hideg ellenére is megmaradt nekik Krisztina lakása a Lövölde téren, ahol csupán az éjszakákat töltötték, mert reggel mindenki indult a maga dolgára. Krisztina a Nemzeti Segélyhez, Gordon meg az utcára. Lassan másfél éve dolgozott megállás nélkül a legnehezebb körülmények között. Egyszer kényszerült csak abbahagyni a munkát pár hétre, de amint lábra tudott állni, ment tovább, még sebesült válla ellenére sem volt hajlandó pihenni. 1944 szeptembere óta járta a várost és írta a cikkeket, még akkor is, ha sehol sem jelenhettek meg. Sikerült megoldania, hogy cikkei eljussanak a Reutershoz, havonta a legjobb esetben is négyszer, ám akkor sem heti egy cikket írt, hanem hetet-tízet. Mennie kellett, írnia kellett, leírni, amit látott, hiába tudta, hogy nem sok értelme van annak, amit tesz, mégis minden délután összerendezte jegyzeteit, és elindult. Amíg volt papír, addig legépelte őket, amikor hideg és sötét volt a Lövölde téri kis lakásban, hát a cikkekkel gyújtottak be. Ennek ellenére járta a várost, és ment. Nem tudott magyarázatot találni arra, amit látott. Elment a nyilasok gyűléseire, elment a könyvégetésekre, elment a Volksbund összejöveteleire, elment focimeccsekre. Minden reggel öltönyt vett, nyakkendőt kötött, cipőjét megtisztította, ceruzáját kihegyezte, és járta Pest utcáit. Éjjelente aztán írta a cikkeit, verte az öreg Remington billentyűit. A gépet megtanulta karban tartani, mert az ostrom alatt álló városban már senki sem foglalkozott írógép-szervízeléssel, amin Gordon nem is nagyon csodálkozott. Lassan szinte semmin sem csodálkozott, ahogy Krisztina is megtanult együtt élni a folyamatos aggódással, mert Gordon nem egyszer éjjel keveredett haza, ökle véres volt, ingjére vért folyt a szájából, egyszer pedig kificamodott bokával vergődött haza éjjel kettő után, és nem volt hajlandó elárulni Krisztinának, hogy mi történt.

– ...elvégre te ott voltál – bökte oldalba Kelemen István.

– Hol voltam? – kérdezte Gordon.

– Amikor Hain megtörtént az ablakkal meg az udvarral – felelte Lázár Miklós.

A vékony kis nő előredőlt, és az asztalra könyökölt.

– Maga tényleg látta, Zsigmond? – kérdezte.

Gordon bólintott. Látta. Ott volt.

– Látta – felelte a langaléta Kelemen, és kedélyesen feszegette cipője talpát. – Ott volt.

– És miért nem írta meg? – kérdezte Csákváry Margit.

– Megírtam – válaszolta Gordon, és ahogy végigsimított az arcán, észrevette, hogy állkapcsa bal oldalán elbújt pár szőrszál a borotva elől.

– És nem jelent meg?

– Annyi minden történt – legyintett Gordon. – Fontosabb dolgok.

– Pont neked nem volt fontos az, ami Hainnal történt?

– Mondja már el, mi történt Hainnal! – csattant fel a vékony kis nő olyan éles hangon, hogy egy pillanatra minden beszélgetés félbeszakadt a kávéházban, és rájuk szegeződött három tucat fáradt és fásult tekintet.

Gordon felült a székben, tompán lüktető bal kezét ölébe tette, jobbját az asztalra. Megfogta a csészét, és belekortyolt a kihűlt teába, amelyen érezni lehetett, hogy a füvet többször főzték le. Legalább háromszor, bólintott magában, majd megszólalt.
– A Markó utcában a harmadik emeleten az egyik hátsó teremben folyt Wayand pere.

– Hain helyettese volt, ugye? – kérdezte Csákváry.

Gordon bólintott, aztán folytatta.
– Haint odakísérték. Megbilincselve. Két fegyőr vitte. Emlékeztek, milyen kellemes nap volt.

A többiek bólintottak.

– A folyosón az összes ablak nyitva állt. Hain ment elől. A két fegyőr kicsit lemaradt, mert az egyik tüzet kért tőlem. Mindketten háttal álltak Hainnak, aki rám nézett, megbilincselt kezét felemelte, és mintha még mosolygott is volna, aztán kivetette magát az ablakon. Az ablakhoz rohantunk. Hain egy kupac murván feküdt.

– A hasán?

– A hátán.

– Egy kupac murván?

– Új bitófát állítottak be a meglévők mellé, azt betonozták be – felelte Gordon.

– És?

Gordon megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna, de ekkor egy rongyokba öltözött fiú tépte fel az Abbázia ajtaját.
– Megint két pucér holttestet találtak! – üvöltötte. – Az egyik egy nő! Még a hasát is felvágták!

– A hasát is? – vonta fel a szemöldökét Lázár Miklós. – Pedig azt nem szokták.

– Eddig nem tették – mondta Gordon, azzal felállt, és a fiú után sietett, ki a Teréz körútra, majd befordultak az Aradi utcába, ahol a járdán még mindig látszott annak a kiégett Fiatnak nyoma, amelyet a volánja mögött ülő hungarista verőlegény-sofőrrel együtt gyújtottak fel 1945 telén.

a budapesti kém részlet

1. fejezet

Gordon Zsigmond a bértaxi hátsó ülésén ülve a jellegtelen külsejű férfit nézte, és a szituáció annak ellenére volt ismerős számára, hogy soha nem élte át. Éppen elégszer látott már ilyet filmeken vagy olvasott róla könyvekben. Egyszer egy kollegájával is történt valami hasonló, de csak hasonló (a férfi a szeretője férjével találta magát szemben egy megfáradt Citroënben), mert ahogy Gordon a férfi átlagos, szinte unalmas és közönyös arcát nézte, tudta, hogy döntésének – akár igent mond, akár nem – súlyos következményei lesznek.

Kinézett a fekete Opel Admiral ablakán. A mocskos és szürke város mintha pillanatfelvételek sorozata lett volna, régről ismert pillanatfelvételeké villamosokkal, kézikocsikkal, sárcipőkkel, raglánokkal, csontkeretes szemüvegekkel, kalaptűkkel, a hidegben szinte megdermedni látszó cigarettafüsttel. A Berlini térnél várakoztak egy kicsit, amíg az autóbuszok lassan elhaladtak. A férfi elővette cigarettatárcáját, és odanyújtotta Gordonnak, aki kezét felemelve jelezte, most nem kér. A férfi elővett egy szálat, végét a becsukott cigarettatárcához ütögette, szájába tette, gyufát húzott elő a zsebéből, és rágyújtott. Gordon ujjnyira leeresztette az ablakot, hogy a füst ne ülje meg a kocsi belsejét.

Elindultak a Margit híd felé. Gordon a férfi ölében lévő barna borítékot nézte. Kicsit gyűrött volt, címzés és feladó nélkül. Átlagos barna boríték. Nem túl vastag, nem túl vékony. A borítékról végül a férfi arcára emelte tekintetét. Az fedetlen fővel ült, katonásan rövidre vágott haja enyhén őszült. Szája vékony vonal volt, zöldesszürke szemét az ablakon túlra szegezte. Remekbeszabott kétsoros gombolású öltönye tökéletesen passzolt rá, láthatóan csináltatta, és feltehetően nem a körúton, hanem Londonban, a Savile Row-n. Gordon eddig csak egyenruhában látta a férfit, bár nem találkoztak sokszor. Utoljára két éve, 1941 nyarán futottak össze egy filmbemutatón. Biccentéssel üdvözölték egymást, és kész. Éppen ezért Gordon nem is nagyon értette, mit keres most ő itt ebben az autóban.

Alig múlt hét óra, amikor kilépett Hitler téri lakásának ajtaján. A bértaxit hétre rendelte oda, s bár tudta, hogy egy kicsit megkésett a pakolással, nem aggódott, mert szombat reggel lévén fél óra alatt bőven ki lehet érni a reptérre. A gépe nyolckor indult, nem kellett sietnie. Behúzta maga mögött a kaput, és meglátta a járda előtt járó motorral várakozó fekete Opelt. Amint a sofőr megpillantotta, kipattant a kocsiból, elvette a táskáját és kinyitotta neki a hátsó ajtót. Gordon kalapját a szemébe húzva beült a kocsiba. Csak akkor vette észre, hogy nincs egyedül az autóban, amikor a kalapját maga mellé tette.

– Jó reggelt – üdvözölte Ujszászy István vezérőrnagy, az Államvédelmi Központ vezetője.

– Magának is – felelte Gordon, majd érdeklődve széttárta a kezét.

– Hogy miért is vagyok itt, ezt akarja tudni – bólintott Ujszászy.

– Jobb híján.

– Hallotta, mi történt december másodikán az egyik futárgépünkkel? – kérdezte Ujszászy.

Gordon a fejét rázta.

– Nem csoda, mivel a hírt nem engedtük megjelenni magyar lapokban. Valahol Németország fölött tűnt el az egyik futárgépünk, ami a stockholmi követségre vitt iratokat – magyarázta a vezérőrnagy. – Azóta sem hallottunk felőle.

– Fontos iratok voltak?

– Nagyon fontosak. Kiemelten fontosak. Stockholmi követünk, Ullein-Reviczky nagyon várta őket. Ismeri őt?

– Egyszer összefutottunk a külügyminisztérium fogadásán.

– Értem – bólintott Ujszászy, és vékony szája mintha mosolyra húzódott volna. – Remek. Akkor Ullein-Reviczky emlékezni fog magára.

– Miért emlékezne?

– Mert olyan, mint én. Ha lát egy arcot, soha nem feledi el.

Gordon nem felelt. Várta, hogy a férfi folytassa.

– Szóval a repülőgép eltűnt. Azóta sem hallottunk felőle. – A vezérőrnagy előbb kinézett az ablakon, aztán előredőlt, és úgy folytatta. – Jogunk van feltételezni, hogy az iratok a németek kezébe jutottak.

– Szándékosan lőtték volna le a gépet?

Ujszászy széttárta a karját, ajkát enyhén lebiggyesztette. Gordont a dél-philadelphiai olasz bevándorlókra emlékeztette ez a gesztus.

– Ezért úgy döntöttünk, hogy…

– Döntöttek? Kicsodák döntöttek? – kérdezte Gordon.

– Amennyiben szükség lesz arra, hogy tudja, tudni fogja – felelte a vezérőrnagy. Gordon bólintott. – Úgy döntöttünk, hogy külön futár viszi el ezeket az újabb dokumentumokat Berlinbe. A mai géppel.

Gordon nem szólt semmit. A férfi előhúzott finom marhabőrtáskájából egy barna borítékot, és az ölébe fektette.

– A futár azonban ma reggel súlyos lázzal ébredt. A jelek szerint tüdőgyulladása van.

Gordon továbbra is várt. Rájött, hogy Ujszászy mit akar kérni tőle, csak azt nem tudta, mit feleljen. Tisztában volt azzal, hogy személyére nézve semmilyen káros következménye nem lehet a nemleges válasznak. Ujszászy értelmes ember volt, és Gordon tudta, hogy semmilyen formában sem torolna meg egy esetleges elutasítást.

– Miért is utazik Berlinbe? – kérdezte Ujszászy.

– Ribbentrop beszédet mond a háromhatalmi egyezmény aláírásának második évfordulója alkalmából.

– És a Reutersnek tudósít.

– Még mindig – felelte Gordon, miközben Ujszászy arcát nézte. A férfi úgy pillantott rá, mintha semmi tétje nem lenne a beszélgetésüknek. Inkább halvány derű ült ki az arcára, semmint aggodalom.

– Mást nem találtak? – kérdezte végül Gordon. Közben már a Gömbös Gyula úton haladtak, el Déli pályaudvar mellett.

– Ennyi idő alatt lehetetlen – felelte Ujszászy.

– Ugye tudja, hogy ezt nem tehetném? – nézett rá Gordon. – Én csak egy tudósító vagyok, a Reuters tudósítója, oda megyek, ahová mondják, de semmilyen módon nem vehetek részt a politikában. Semlegesnek kell maradnom.

Ujszászy elmosolyodott.

– Zsigmond, ezt maga sem mondja komolyan. A mai világban semleges akar maradni? Ha Svájcnak sem sikerült, miből gondolja, hogy majd pont magának fog menni?

– Ez az egy boríték, most az egyszer?

A vezérőrnagy elnyomta a csikket.

– Igen – felelte színtelen hangon. – Ez az egy boríték, most az egyszer. És ha aggódna amiatt, hogy valaki megtudja…

– Nem aggódom – ingatta a fejét Gordon. – Ez magának sem áll érdekében.

– Valóban nem.

Rákanyarodtak a Budaörsi útra. Kétoldalt villák sorakoztak, a forgalom gyér volt. Egy villamos haladt konokul előre az enyhe emelkedőn. Az utasok belehelték az üveget. A kalauz a lépcsőn állva cigarettázott. Nyugat felől sötét felhők közeledtek.

Az útjelző táblát követve lekanyarodtak a Közforgalmi Repülőtér felé. A sofőr lefékezett a reptér kör alakú termináljának üvegajtós bejárata előtt. Kiszállt, kivette a csomagtartóból Gordon utazótáskáját, majd kinyitotta neki az ajtót. Bevágott a jeges szél. Gordon kinyújtotta a kezét. Ujszászy átadta a borítékot, és így szólt:

– Semmi más dolga nincs, mint megkeresni Haubert Kamillót a követségen. Már várja magát.

– A követség most…

– A Dorotheenstrassén van. A szövetségesek lebombázták.

– Tudom, láttam a romokat – bólintott Gordon, és kiszállt a kocsiból. A sofőr becsukta az ajtót, beült a volán mögé és elhajtott.

Gordon felnézett a henger alakú épületre. Megjelent előtte egy hordár, aki már éppen megszólította volna, amikor meglátta a kezében gyűrött bőr utazótáskát, és visszalépett az árnyékba. Gordon kinyitotta az üvegajtót és felpillantott az órára. Háromnegyed nyolc múlt. A jegykezelő pultnál leadta a jegyét és az útlevelét, majd amikor mindkettőt visszakapta, kilépett a betonra. Két-három éve még szinte félóránként szálltak fel a repülőgépek, és Európa majdnem minden városába indult innen járat. Aztán ahogy egyre jobban elhúzódott a háború és újabb frontok nyíltak, egyre kevesebb gép repült Budaörsről. A polgári gépeket még a háború elején átvette a légierő a pilótákkal együtt, így még ha lettek is volna polgári gépek, pilóta nem akadt volna, aki elvezesse őket. A semleges országok légitársaságai ugyan indítottak pár járatot hetente, de a jegyek csillagászati összegbe kerültek, és a legtöbb járat Berlinbe indult, mivel a Lufthansa tranzitállomásnak használta a pesti repteret. 1942 tavaszán Gordon Berlinen és Stockholmon keresztül repült Londonba szerződést kötni a Reuters hírügynökséggel. Még szerencse, hogy nem neki kellett fizetnie a jegyet, a hírügynökség vállalta magára a költséget. Akkor még busz vitte az utasokat a géphez, most azonban maguknak kellett odasétálniuk a Junkers Ju 52-es géphez. A repülő három propellere már forgott, így megszaporázta a lépteit. A szél csaknem letépte a fejéről a kalapot, és a következő pillanatban jeges eső kezdett el szakadni. A lépcsőhöz érve felsietett, majd fejét lehajtva belépett az utastérbe. A tizenhét székből tizenhaton már ültek. Az ülések fölötti hálós polcon csomagok, kabátok. A légikísérő elvette a jegyét, és intett, hogy merre menjen. A szárny mellett, az ablaknál volt az egyetlen szabad ülés. Gordon kibújt kabátjából, összehajtotta, betömte egy másik mellé, majd intett az utaskísérőnek, hogy tuszkolja be valahová a táskáját is. Gyorsan körbenézett az utasokon. Egy német tiszt és a sleppje az első két sorban. A többi ülésen komor diplomaták, riadt tekintetű asszonyok és két kislány. Valamint három feltűnően jólöltözött fiatal férfi, ölükben degeszre tömött aktatáskával. Feltehetően egy még mindig jól menő cég munkatársai lehettek, akik megragadták a háborúban rejlő lehetőségeket. Gordon beült az ablak mellé, elhúzta a függönyt, és nézte, ahogy viharkabátos férfiak vödörből sózzák a betont a gép előtt. Az utaskísérő behúzta az ajtót, beszíjazta magát egy lehajtható ülésbe, a pilóta pedig megmozgatta a fékeket a szárnyakon. Minden működött. Gordon elővett egy cigarettát, és rágyújtott. Ilyen időben nem volt szokás elindulni. Csak akkor, ha valakinek nagyon fontos dolga akadt, és ha a pilóta a legjobbak közül való volt. A Lufthansa pilótái általában kiválóak voltak, a fontos ember meg feltehetően az a legörbedő szájú, simára borotvált német tiszt lehetett az első ülésen.

– Nagyon hangos ez a micsoda – szólt oda Gordonnak a mellette ülő vékonyka nő. – Mindig ilyen hangos?

– Mindig – felelte Gordon. – De ez legalább acélból van – folytatta. – Az angoloknál van egy bombázó, Szúnyog a beceneve.

– Szúnyog? – nézett rá a nő.

– Az.

– Nem hangzik valami jól – rebegte a nő.

– Nos – köszörülte meg a torkát Gordon –, annak a szárnya például furnérlemezből van.

– Furnérlemezből? – kérdezte az asszonyka elkerekedett szemmel.

Gordon bólintott.

– Abból. Igaz, hogy nagyon vastag és erős, de furnérlemezzel van a szárnya és a törzse beborítva.

– És azzal bombáznak?

– Azzal.

A nő gyorsan benyúlt a retiküljébe, elővette a rózsafüzérét, és morzsolgatni kezdte. A férje a másik oldalon halálra váltan kapaszkodott a táskája fülébe. A pilóta gyorsított, majd felkapta a gép orrát. Lassan emelkedni kezdtek. Még a három motor zaja mellett is hallani lehetett, ahogy verte az ablakot a jeges eső. Gordon a nő felé fordult. Behunyt szemmel lapult az ülésébe, ujjai mereven morzsolták a rózsafüzért.

Jó oka volt a félelemre, csak éppen elkésett vele. A szövetségesek augusztus elején kezdték el bombázni Németországot, ezen belül is Berlint. Gordon éppen eleget tudósított a történtekről, hogy tudja, milyen pusztítást végeztek ezek a bombázások. Alig három hete, november 22-én és 23-án, két egymást követő éjszaka hullott a legtöbb bomba Berlinre, iszonyatos rombolást végezve – ugyanakkor hasztalanul. A szövetségesek célja, mint azt többször is hangoztatták, Berlin végleges megtörése, teljes térdre kényszerítése volt. Gordon a saját szemével látta a kudarcot. Annak ellenére, hogy a város lakosságának mintegy a negyedét kitelepítették már a bombázások előtt, több tízezren haltak meg, épületek ezrei dőltek romba. A berliniek azonban úgy élték tovább mindennapjaikat, mintha mi sem történt volna. Akárcsak a londoniak a Blitz idején. A boltok kinyitottak, emberek jártak munkába, gyerekek iskolába, még néhány színház is tartott előadásokat esténként, a mozikban is sokan voltak. Mivel a szövetséges bombázók mindig éjszakánként támadtak, napközben nem volt mitől félniük. A Junkers Ju 52-es gépe tehát biztonságban repülhetett a Harmadik Birodalom fölött. Gordon hátradőlt, és csendben dohányzott. Tudta, hogy mást nem tehet. Olvasni nem tudott, a felhő, amelybe belerepültek, nem kötötte le a figyelmét, maradt hát az egyiptomi cigaretta, amit kifejezetten a repülőutakra tartogatott. Őszintén remélte, hogy nem kell már sokat repülnie, mert a trafikos, akitől egy ideje vette a csempészett cigarettát, megint átállt a cukorra és a gyerektápszerre. Állítása szerint többet fizetnek a tápszerért, mint az aranyért, Gordon pedig nem kételkedett a szavában.

Az eseménytelen útnak eseménytelen landolás lett a vége. Gordon a levegőből látta a Tempelhof karéjalakú épületét, ami most sem nézett ki sokkal jobban, mint augusztus végén, amikor egy bombatámadás után annyira megrongálódott, hogy egy időre a közeli rangsdorfi reptérre kellett átterelni a forgalmat. A kifutókat azóta kijavították, ha nem is mindet. Így aztán nem csoda, hogy alig néhány repülő állt csak a terminál épülete előtt. A kifutópályán két gép várakozott, ezek egyike éppen felszálláshoz készülődött. Ugyan az utaskísérő leszállás közben egy kis huzatot csinált, de megint hamar telefüstölték az utasteret, és Gordon alig várta, hogy végre kinyissák az ajtót. A pilóta végül irányba állította a gépet, gyorsan csökkent a magasságuk, aztán egy erőteljes zökkenéssel földet értek. Begurultak a terminál épülete elé. Alig fékezett le a gép, a német tiszt felpattant, tányérkalapját fejébe nyomta, egy fiatal, nyúlánk segédje felsegítette rá a kabátot, az utaskísérő pedig köszöntésre lendítette a karját: – Auf wiedersehen, SS-Brigadeführer Veesenmeyer!

Az SS-tiszt gyorsan távozott, majd beült egy várakozó Mercedesbe. Az utaskísérő megállt az ajtóban, és visszaszólt a többieknek: – Gombolkozzanak be, randa idő van. – Gordon gyengéden megrázta az asszonyka vállát, aki félve nyitotta ki a szemét. – Megérkeztünk. Megnyugodhat – mondta neki Gordon. A nő átnyúlt a másik ülésre a férjéhez. Gordon csak ekkor vette észre, hogy a férfi lábánál három papírzacskó sorakozik. A nő észrevette Gordon tekintetét. – Nem szeret repülni, de legalább felkészül rá – szabadkozott miközben felállt, és megsimogatta a férje homlokát. Gordon kirángatta a kabátját, megkereste a táskáját és gyorsan kiszállt a gépből. A német határőrök láthatóan nem örültek a Reuters-féle igazolványának, de az útlevelével együtt visszaadták neki. Gordon átvágott a kihalt repülőtéren. Az utasok jó része egyenruhás volt, néhány üzletembert leszámítva, és az egész talán kevésbé lett volna zavaró, ha nem harsog a mikrofonokból megállás nélkül hazafias zene. A kijárat fölött hatalmas birodalmi sas lógott. Gordon kinyitotta az ajtót, és intett az egyik taxinak. A szebb napokat látott, legalább tíz éves BMW 303-as lassan, de biztosan haladt Berlin belvárosa felé. Gordon nem szerette a német fővárost. Nincs sok szeretnivaló egy városon, amelyet bombatámadások tépáztak meg. Gordon nézte a leomlott falú épületeket, a krátereket, a berlinieket, akik még mindig úgy tettek, mintha ez az egész meg sem kottyant volna nekik. Az Unter der Lindén alig lehetett látni valakit. A fák kopáran álltak, a padokon nem ült senki, az egyetem előtt pár diák csellengett. Pár napja havazhatott, mert a járdán takaros halmokban olvadt a hó. A BMW befordult az egyetem épülete mellett, majd az első sarkon jobbra, rá a Dorotheenstrasséra, aztán megállt a szecessziós épület előtt. A Collegium Hungaricum épületébe jó ideje nem érkeztek magyar diákok és tanárok. A szobákban és termekben a magyar nagykövetség működött Sztójay Döme vezetésével. Gordon már találkozott az alacsony, szerb származású emberkével, aki inkább emlékeztette egy kabaré kisebbségi komplexusban szenvedő konferansziéjára (aki titokban ráadásul a túlsúlyos ruhatároslányba szerelmes), mintsem nagykövetnek – nemhogy Berlinben, de még Caracasban sem.

Kiszállt a kocsiból, és szólt a sofőrnek, hogy várja meg. Az épületbe lépve egy egyenruhás katonatiszt állta útját. Gordon felmutatta neki az útlevelét, majd közölte vele, hogy Haubert Kamilló tanácsos úrral van találkozója. A katona intett neki, hogy üljön le a zászlótartó mellé, Horthy kormányzó képe alá. Gordon leült, letette táskáját, és várt. A követség is kihalt volt, ami szombat lévén nem nagy meglepetés, ám Gordon valamiért azt sejtette, hogy hétköznap sem lehet itt nagy a mozgás. A légiriadók és a bombázások még a legelszántabb diplomaták kedvét is elveszik a munkától.

Nemsokára visszatért a katona, mögötte egy vékony, negyvenes férfival, aki jól szabott, barna öltönyt viselt, vörös haja boglyában állt, és drótkeretes szemüvege mögül derűsen hunyorgott Gordonra.

– Isten hozta – üdvözölte kinyújtott kézzel. – Erre, tessék csak, erre – mondta, ahogy kanyarogtak a folyosókon. Mindkét oldalon ajtók sorakoztak, az egyik nyitva állt, mögötte egy feltűnően csinos gépírónő ült az asztalánál, és kötött kardigánja gombjait igazgatta.

– Jól utazott? – kérdezte hátrafordulva Haubert Kamilló, miközben belépett a szomszédos szobába.

– Jól – felelte Gordon. – Minden út jó, ha az ember gépét nem lövik le.

– Hah! – nevetett fel kesernyésen a tanácsos. Gordon figyelte, ahogy a férfi idegesen keresgél valamit parányi irodája még parányibb íróasztalának fiókjában. Nehezen tudta felfedezni Haubertben az egykori alanyi költőt, akinek versei még a Nyugatban is megjelentek. – Mit is keresek? – kérdezte zavartan Haubert. Gordon széttárta a karját. Valahonnan a távolból egy írógép kerepelése hallatszott. Az utcán egy autóbusz gurult el. Amúgy néma csönd uralkodott az épületben.

– Áhá! – csapott Haubert a homlokára. – Nem én keresek valamit, hanem maga hozott nekem valamit.

Gordon benyúlt a táskájába, és kivette belőle a barna borítékot. A filmeken az ilyen küldetést teljesítők mindig valami titkos helyen találkoznak. Egy sikátorban, egy külvárosi kocsmában, egy belvárosi kávéház emeletén, egy mozi karzatán, de semmiképpen sem egy követségen. Azt ugyan nem várta, hogy kódszót kelljen mondania Haubertnek, de olyan esetlennek és amatőrnek tetszett neki ez az egész. Elvégre Ujszászy fontos dokumentumokat bízott rá, amelyek…

– Ez az! – húzott ki egy köteg kottát a kulturális tanácsos a borítékból. – Nincs karácsonyi műsor ezek nélkül – magyarázta fülig érő szájjal. – Sok minden megsemmisült a bombázásban, és a költözés során is eltűnt ez meg az. És még ez is itt van! – csapott az egyik kottára. – „Jön a fehér karácsony” – sóhajtotta elérzékenyülten. – Ahogy azt a Rácz Vali énekli, kérem szépen…

Gordon ezt már csak a folyosón hallotta, mert a kottákat meglátva sarkon fordult, kilépett Haubert irodájából, kisietett a Dorotheenstrasséra, beült a taxiba, és szólt a sofőrnek, hogy indítson.

– Jön a fehér karácsony – morogta magában. – Jön a fehér karácsony.

– Was sag’n Sie? – fordult hátra a sofőr. Gordon csak a fejét ingatta, és intett neki, hogy induljanak.

2. fejezet

A repülő fémlépcsőjéről lelépve kis híján elcsúszott. A hőmérséklet stabilan nulla fok alatt maradt, így a sózás sem oldott meg mindent. Körbenézett. A Ju 52-est leszámítva csak egy leharcolt Fokker VIII-as állt a Közforgalmi Repülőtér épülete előtt. Valaki megköszörülte mögötte a torkát.

– Szabad lesz?

Gordon bosszúsan hátrafordult, és ránézett a vastag, prémgalléros kabátot viselő férfira.

– Hogyne – felelte, és félreállt.

A férfi olyan lendületesen lépett, hogy ha a felesége nem fogja meg a karját, elvágódik a jégen. Gordon felhajtotta a gallérját, és elindult a bejárat felé. Az üvegajtón túl egy fiatal határőr ellenőrizte az útlevelét. A terminálban egy izgatott középkorú házaspár várakozott, minden bizonnyal arra a pattanásos fiúra, aki szó szerint végighányta az utat.

– Elvámolnivalója nincs? – szólalt meg mögötte valaki.

Gordon megfordult, majd önkéntelenül is tett egy lépést hátrafelé. Wayand Tibor állt előtte, a rosszhírű magánkutató. Kalapját a tarkójára tolta – ahogy azt feltehetőleg valamelyik gengszterfilmben látta James Cagneytől –, kezét zsebre vágta, szája sarkában gyufaszálat rágott, arcán rosszízű mosoly terült szét.

– Bár nem most kellene átkutatni a táskáját, hanem még akkor kellett volna, amikor elindult – jelentette ki a nyomozó.

Amikor 1939-ben egy kábítószer-csempészettel kapcsolatos ügy miatt összetalálkoztak, Gordon sejtette, hogy látni fogják még egymást, de nem így történt. Valahogy mindig sikerült elkerülnie Wayand Tibort, azt a férfit, aki szinte mindent megtestesített, ami miatt az emberek mély megvetéssel néztek a magánkutatókra.

Gordon megfordult, és indult a kijárat felé. Alig tett meg pár lépést, amikor Wayand kaparós hangja ismét betöltötte az üresen kongó terminált.

– Minden rendben van Berlinben? Kamilló még mindig azzal a kis gépírónőcskével hetyeg?

– Mit akart volna megnézni a táskámban? – fordult vissza Gordon, és önuralmat erőltetett magára. Nem akart azonnal ugrani. Wayand csak össze-vissza beszél, ahogy szokott. – Nem volt nálam semmi, az égadta egy világon semmi.

Wayand várakozóan széttárta a kezét.

– Semmi? Biztosan? – csóválta a fejét tettetett hitetlenkedéssel. – Ejnye, no, nekem nyugodtan elmondhatja.

Gordon nem felelt, hanem ismét megfordult, és már a kijáratnál járt, amikor Wayand ismét megszólalt.

– És Krisztina jól van Londonban? Azt hallottuk, hogy a bombázások során a munkahelyét is találat érte.

Gordon erre megpördült. Wayandhoz lépett és közvetlen közelről a szemébe nézett.

– Ha még egyszer…

– Ha még egyszer? – kérdezett vissza hetykén a nyomozó, és nyelvével szája másik sarkába tolta a fogpiszkálót. – Akkor mi lesz? Megüt?

Gordon megállt, keresztbe fonta a karját és Wayand kalapjára koncentrált. A nyomozó fel s alá járt előtte, két kezét zsebre dugta és a fejét ingatta, aztán megállt Gordon előtt. – Nézze csak, én megértem, hogy feszült és ideges – mondta komoly arccal. – Krisztina még a mi ízlésünk szerint is roppant csinos nőcske, hát még az angolok milyen csinosnak láthatják. Maga is tudja, milyenek az angol nők, ugye. – Sóhajtott. – Nézze, én tényleg ideges lennék a maga helyében. Ott van ez a gusztusos maca, ez a Krisztina, és maga honnét lehet biztos abban, hogy a távollétében kivel mit csinál abban a nagy Londonban, ami tele van gazdag és befolyásos angol lordokkal.

Gordon mozdulatlanul állt.

Wayand megtorpant, és Gordon felé fordult.

– Tudja, a fiúk itten szintén nagyon csinosnak tartják a macáját – mutatott a két drabális alak felé. – Én, ugye, úriember vagyok, de ők… – legyintett. – Ezek nem olyan jól neveltek, amilyennek látszanak – nevetett a saját viccén. – Ki tudja, mi történne, ha egyszer ők találkoznának a maga gusztusos kis macájával egy hivatalos ügy kapcsán…

Gordon vett egy mély levegőt, majd jobbjával erőteljesen gyomorszájon vágta Wayandot. A nyomozó összegörnyedt, mire egy szempillantás alatt két kifejezetten rosszul szabott öltönyt viselő férfi lépett oda Gordonhoz, és hátraszorították a karját.

– Magában soha nem kell csalódnom, Gordon, és ez engem megnyugtat – mondta Wayand a térdére támaszkodva. Szaporán szedte a levegőt, aztán felegyenesedett, és intett a két férfinak. – Vihetitek, fiúk.

– Mégis mit gondol? Mi az, hogy elvitet?

– Ez a legkevesebb – felelte Wayand csípőre tett kézzel. – Maga megütött egy hivatalos személyt, amiért azon nyomban őrizetbe vették az ügyben tanúként is megidézhető, sőt megidézendő detektívek.

– Hivatalos személy? – húzta fel Gordon a szemöldökét. – Mióta van a magafajta szennyládáknak hivatala?

– Ejnye-ejnye – csóválta a fejét Wayand. – Nem olyan időket élünk, amikor ajánlatos lenne így beszélni a Magyar Királyi Rendőrségről. Szennyládák hivatala? Hallottátok, fiúk? – nézett a két kifejezéstelen arcú, borotválatlan alakra. – Vigyétek ki a kocsiba.

Gordon azonban lecövekelt az ajtó előtt, ahhoz meg túl nehéz volt, hogy felemeljék és kivigyék. A két rendőr tanácstalanul nézett Wayandra, aki erre benyúlt a zsebébe, és elővette a jelvényét meg az igazolványát. Mindkettőt Gordon szeme elé tartotta. – Nos. Mint látja, Zsigmond, hatósági személyt bántalmazott, és ez a mai időkben különösen súlyos bűncselekmény. Mennyit is kapott az a marha kispesti kocsmáros, aki a múltkor megütött? – kérdezte a rendőröktől.

Az egyik némi gondolkodás után rávágta:

– Három év négy hónap letöltendőt!

– Ennyire maga is nyugodtan számíthat – vigyorgott Wayand. – Vigyétek ki a kocsiba.

Gordon kénytelen volt engedni, hogy kivezessék. Bevágták egy fekete Fiat hátsó ülésére, mellé dobták a táskáját, aztán az egyik kinyitotta a kocsi ajtaját Wayandnak. A nyomozó becsúszott az ülésre, kalapját a térdére tette, és nagyot sóhajtott.

– Tudja mit? – nézett rá Gordon. – A rendőrség tényleg szennyládák hivatala, ha magát is felvették.

– Csak nem akarja abbahagyni, mi? – ingatta a fejét a nyomozó. – Voltam én rendőr, voltam én detektív, aki…

– Akit csak az nem kent meg, aki nem akart, és akit még a saját bátyja sem tudott megmenteni attól, hogy kirúgják – közölte Gordon. – Vagy nem akarta.

– A büdöskurvaistenedet! – üvöltött rá Wayand, és előhúzta a revolverét. – Hogy beszélsz egy detektívvel, te? A nyomorult kurva istenit neki, te mocskos angolbérenc!

Gordon rövid tűnődés után védekezően felemelte a kezét. A jelek szerint elszámította magát. Wayand szándékosan provokálta, hogy üsse meg, de a verbális abúzust már nem viselte el. Látva a nyomozó tekintetét Gordon tudta, hogy még annál is nagyobb hibát követett el, mint gondolta. Wayand kibiztosította a fegyvert és csőre töltötte. Gordon nem különösebben tartott attól, hogy lelövi. Azt már megtehette volna a repülőtér épületében is. Tudta, hogy a fegyvert csak indulatból kapta elő a nyomozó, a Waltherrel adott nyomatékot szavainak. A parkolóban jégvirágos üvegű kocsik sorakoztak, az épület előtt, a felső szinten egy autó motorja járt: talán egy bértaxi várt az utasára. Négy óra múlt, már majdnem besötétedett. Az ég alján hófelhők tornyosultak, a reptér előtti mezőt jég és porhó fedte. Amerre a szem ellátott, a szürke különböző árnyalatai festették az eget, és nem lehetett megmondani, hol ér véget a mező, és hol kezdődik az ég.

Wayand ekkor a combjára fektette pisztolyát, de hüvelykujját a ravaszon tartotta, és a csövét még mindig Gordonra irányította. Bal kezével egy vékonyka szivart halászott elő a zsebéből, a szájába dugta, majd benzines öngyújtójával meggyújtotta, és Gordonra fújta a füstöt, aki a szivarnál és füstjénél kevesebb büdös dologgal találkozott életében.

– A helyzet egyértelmű – kezdte Wayand álmodozó hangon. – Nem részletezem, annyira talán van értelmes, hogy átlássa, mibe keverte magát.

Gordon várt.

– Maga tegnap egy csomagot vitt Ujszászy vezérőrnagy megbízásából Berlinbe.

Gordon kifejezéstelen arccal nézte a nyomozót.

– Mi volt benne? – tudakolta Wayand, aztán legyintett. – Egy: nem tudja, mert Ujszászy nem mondta meg. Kettő: nem tudja, mert nem nyitotta ki. Három: ha kinyitotta volna sem mondaná meg nekem. – Felemelte a kezét, akár egy rossz ripacs a színpadon. – Ne, ne feleljen, nem akarom hallani a hazugságait.

Gordon várt. Sejtette, hogy hová fognak kilyukadni, és már azon törte a fejét, hogyan fog kiszabadulni a ketrecből, amelybe Wayand olyan okosan be akarta szorítani.

– Ujszászy még ad magának hasonló feladatokat, ebben biztosak vagyunk.

– Vagyunk? – kérdezte Gordon. – Kik?

Wayand szája vékony mosolyra húzódott.

– Én és a barátaim. Mi, akik szeretjük a hazánkat. Mi, akiknek fontos, hogy mi fog történni. Mi, akik igazi hazafiak vagyunk. Mi, akik a magyar érdekeket tartjuk szem előtt.

– Azzal, hogy kiszolgálják a németeket?

– Azzal – bólintott Wayand, és Gordon már látta, hogy a férfi nem ugrik a provokációra. Talán észre sem vette a gúnyt és a megvetést a sorok között. Mindenesetre nem szólt semmit, várta, hogy a nyomozó folytassa.

– Látni akarjuk, hogy milyen iratokat visz Ujszászy megbízásából – folytatta a nyomozó. – Mindezért cserébe hajlandó vagyok időlegesen eltekinteni a hatósági személy elleni támadástól.

Gordon felhúzta a szemöldökét. Egy pillanatra azért összeugrott a gyomra. Az Est és a Magyar Nemzet munkatársaként járt néha börtönökbe és fegyházakba riportot készíteni. Ha kell, akkor börtönbe megy. De ha nem kell, akkor inkább nem megy.

Wayand mintha erre a reakcióra számított volna. Gordon nem feltétlenül akarta megtudni, vajon a nyomozó blöffölt-e, de arra azért mindenképpen kíváncsi volt, hogy milyen lapjai vannak. Vállat vont, és kihívóan Wayand szemébe nézett.

– Tuuudtam – szaladt ragadozói vigyorra a nyomozó szája. – Tudtam, hogy ez magának kevés. A többiek szerint elég lett volna a támadás ellenem, de én közöltem velük, hogy az ki van zárva. Magának annál sokkal…

– Meddig akar még udvarolni? – kérdezte Gordon bosszúsan.

Wayand szinte gyermeki kacajjal csapta össze a tenyerét.

– Milyen jó, hogy ezt mondja. Udvarlás. Szép dolog ám az. – Azzal dúdolni kezdte a „Mi lesz velem, ha elhagy” című dalt. – Tudja, mit csinálnak a maga angoljai a német kémekkel? – hagyta abba hirtelen a dúdolást.

Gordon a fejét rázta, bár ő is hallott ezt meg azt. Több helyről is. Kevesen tudták, az angol kémelhárítás ugyanis nem verte nagydobra. Igen, tudta, mit csinálnak az angolok a német kémekkel.

– Ha nem sikerül megfordítani a kémet, azaz rávenni arra, hogy dezinformációval lássa el a németeket, akkor gyorsan és szakavatottan kivégzik.

– Nem mondja – felelte Gordon.

– Jó, mi? A maga angoljai – köpött a padlóra Wayand. – Még a kémgyanús eseteket is kivégzik. Állítólag annyian vannak, hogy egyszerűbb végezni velük, mint átállítani őket. A maga Churchillje utasítására.

Gordon várt. Tudta, hogy a nyomozó hol fog kilyukadni. És most már azon gondolkozott, mik a lehetőségei.

A nyomozó elnyomta a szivart.

– A maga kis macája, ez a Krisztina. Eckhardt Krisztina, igaz? – kérdezte, majd legyintett. – Nem kell felelnie. Szóval ez a Krisztina, ez egy sváb. Egy erdélyi sváb. Aki tökéletesen beszél németül. Hogy is mondják? Christine Eckhardt? Ugye milyen jól hangzik németesen? – Elégedetten sóhajtott. – Tegyen meg nekem valamit – nézett Gordonra. – Kérdezze meg tőlem, mennyibe kerül nekünk közvetett, ámde megbízható módon informálnunk az angol hatóságokat, hogy ez a Christine Eckhardt az SD embere. A német Biztonsági Szolgálat, az Ausland-SD ügynöke. – Üvöltve folytatta. – Kérdezze meg, a szentségit neki!

– Semennyibe – jelentette ki Gordon.

– Pontosan. Semennyibe nem kerül ez nekünk. No persze, azt nyilván nem tudhatom, hogy az angolok mit csinálnak majd vele. Ha nem is végzik ki, annyi szent, hogy az ottani börtönök igencsak nyirkosak – dőlt hátra elégedetten Wayand. – És ugyanez vár Fräulein Eckhardtra akkor is, ha maga erről az egészről beszél valakinek. Különösen annak a kétszínű Ujszászynak. És ne higgye, hogy nem tudjuk meg. Előttünk nemhogy Ujszászynak, de még a miniszterelnöknek sincsenek titkai. Tudjuk, hogy miben mesterkednek. – Legyintett. – Különbéke az angolokkal meg az amerikaiakkal? – Felnevetett. – Ugyan, kérem, ugyan! Ennek a népnek egyszer a történelemben a győztesek oldalán a helye! – Gordon várt. Legfőképpen azért, mert nyugtalanította a nyomozó kiszámíthatatlansága. A .38-as Walther még mindig a lábán feküdt, hüvelykujja még mindig a ravaszon volt. Végigmérte Gordont, hosszan és alaposan. Aztán kinyitotta a Fiat ajtaját. – Végeztem.

Az egyik rendőr erre kiszállt, kinyitotta a másik ajtót, megfogta Gordon karját, és kirántotta a kocsiból. Aztán kivette az ülésről az utazótáskát, és az egyik tócsába dobta, amelynek a teteje éppen jegesedni kezdett. A rendőr ezek után beült az első ülésre. A kocsi motorja felbőgött. Gordon hallotta, ahogy a rendőr sebességbe teszi. De Wayand hirtelen kinyitotta az ajtót. – Maga meg az angoljai! – köpött Gordon cipőjére. – Mit gondol, a Führer kitől vette a koncentrációs táborok ötletét? A maga angoljaitól! Hány búr pusztult ott el? Na, ezt mondja meg, ezt! – kiáltotta, aztán halkan, mintegy magának hozzátette: – Nem mintha kár lett volna értük.

– Jön a fehér karácsony – morogta magában Gordon. – Jön.

Gordon kiszedte a táskáját a pocsolyából, és felgyalogolt a felső szintre, ahol mindig várakozott egy-két bértaxi. A droszton egy ütött-kopott Renault állt. A nyári hónapokban talán sötétkék lehetett, most azonban fekete volt a sártól. Gordon kinyitotta az ajtót, bedobta a hátsó ülésre a táskáját, majd beült mellé, és megkocogtatta a sofőr vállát.

– Hová tetszik, kérem szépen? – kapta fel a fejét a kövér férfi. Gordon megmondta neki a címet. A férfi lerúgta magáról lópokrócát, amellyel a hideg ellen védekezett, kinyitotta az ajtót és kiszállt. Gordon hallotta, ahogy fáradtan káromkodik. A sofőr a kocsi elejéhez ballagott, bedugta a kurblit a helyére, megforgatta párszor a motort, mire az végre elindult. Aztán beszállt a kocsiba, és inkább magának mondta, mintsem Gordonnak:

– Ez a hideg, ezzel nem lehet bírni. Hová is megyünk?

– Kisfaludy utca.

– Az Üllőinél?

– Ismer még más Kisfaludy utcát?

– Pestszent-Erzsébeten is van egy – felelte a sofőr.

– Forduljon hátra – szólt neki Gordon.

A kövér férfi a kormányba kapaszkodva szuszogva hátranézett.

– Úgy nézek én ki, mint aki Pestszent-Erzsébetre megy?

– Nem, kérem. Úgy tetszik kinézni, mint aki a Józsefvárosba megy.

A taxi a József körútról befordult a Harminckettesek terére, ott megint jobbra, majd behajtott a Kisfaludy utcába. Gordon lassan kezdte megszokni – ha megszeretni nem is – a szűk, klausztrofóbiás utcát a magas házakkal, a vékony járdákkal, a ritkán látható nappal. Állandóan emlékeztetnie kellett magát arra, hogy fél percnyi sétára van a nagykörúttól, és ha erősen kilép, akkor negyedóra alatt a Rákóczi úton jár. Egymás mellett, mintegy összeérő vállakkal sorakoztak egymás mellett a bérházak. A 14-es számú épület alagútszerű bejáratának jobb oldalát postaládák borították, a bal oldalon az éppen aktuális hirdetmények lógtak. Oda sem kellett néznie, mert tudta, mi áll rajtuk. Ki a felelős a légógyakorlatok során összeszedni az embereket; kihez kell fordulni, ha az ember kémgyanús elemeket lát; mit adnak jegyre; és éppen aktuálisan mit kell csinálniuk a zsidóknak – a szokásos. Ő is megkapta az élelmiszerjegyeit, de a legtöbbször odaadta a házmesternek. Kocsis mindig hálálkodott, és ilyenkor beszélni sem nagyon tudott, annyira dadogott. Gordon keveset volt otthon. Vagy a városban rohangált egyik helyről a másikra, vagy a közeli országok valamelyikéből tudósított a Reutersnek.

Az alagútszerű folyosó végén nyílt a hosszúkás belső udvar, amely télen egyáltalán nem kapott napot, és nyáron is csak elvétve. Így aztán a két szakadt porolón és a kiszáradt ecetfán kívül más nem állt az ötemeletes bérház udvarán. Büszkeséggel viselt szegénység jellemezte az épületet és lakóit. A falak kopottak voltak, a vakolat málladozott, a tetőről lecsúszott pár cserép, de tisztaság honolt mindenütt. A lépcsőházba lépve megütötte az ember orrát a becsinált leves szaga. A háziasszonyok egymás közt cserélgették a recepteket arról, hogyan és mit lehet főzni a semmiből. Lisztre, zsírra és pirospaprikára szinte mindenkinek futotta, és ezekből akár levest is lehetett főzni, amelybe ha krumpli vagy tészta is került, akkor egészen jól lehetett lakni vele. Egy tojásból már olyan levest is lehetett főzni, amellyel négy ember jóllakott. Egy kosárnyi sóskából pedig egy egész család két napig is tudott enni.

A harmadik emeleten befordult a lengőfolyosóra, és megállt az utolsó ajtó előtt. Becsöngetett.

Az ajtó résnyire kinyílt, egy barna szem kukkantott ki rajta derékmagasságban. Gordon kihúzta magát, kalapját lekapta a fejéről és hivatalos hangon így szólt:

– Emma kisasszonyhoz érkeztem látogatóba. Itthon van, kérem, a kisasszonyka?

A barna szem mellett megjelent a párja is.

– Üres kézzel jött? – kérdezte Gordontól.

– Dehogy, kérem. Az eszembe sem jutna. Hoztam ajándékot a kisasszonynak.

– Tényleg? – nyitotta ki teljesen az ajtót a hétéves kislány. Gordon leguggolt, a gyerek odaszaladt hozzá, és átölelte a nyakát. – Ej, te, még megfojtasz – nevetett Gordon. – És akkor hogyan adom oda az ajándékot?

– Meg fogom találni – felelte Emma.

– De én nagyon eldugtam.

– Nagyon? – kérdezte a gyerek komoly arccal.

– Még annál is jobban – bólintott Gordon. Felállt, a kislány pedig belökte az ajtót, és sikítva berohant:

– Papa! Zsigmond bácsi van itt! Ajándékot is hozott! Papa!

Gordon belépett és becsukta maga mögött az ajtót. Még az előszobában is kellemes meleg volt. Gellért Vladimirnak szerencsére nem különösebben kellett a szénnel meg a fával spórolni. Félretenni ugyan nem tudott a fizetéséből, de nem is nyomorogtak. A Magyar Királyi Rendőrség a lehetőségeihez képest megbecsülte detektívjeit. Gellértnek is felajánlották már, hogy költözzön modernebb szolgálati lakásba gázfűtéssel, a nyomozó azonban mindig nemet mondott. Pedig fűteni kifejezetten nem szeretett. Emma miatt nem költözhettek.

– Zsigmond! – állt fel a kályha elől Gellért. A barna cserepek csak úgy ontották a meleget. – Érzed? Tölgy – mondta Gellért. – Egészen más a melege, mint az akácnak. Sikerült szereznem két mázsányit, és hidegebb napokon ezzel fűtök be.

– Mindjárt jövök – kiáltott ki a szobájából izgatottan a kislány, akiről Gordon már régen megmondta, hogy nagykorában manöken lesz. Nyurga teremtés volt, szép, fodros szoknyát viselt, fehér blúzt, haját lófarokba fogta, szeplős arcából szinte világított zöld szeme. Tudta is magáról, hogy csinos, de nem érdekelte. Nem érdekelték a ruhák, nem érdekelték a babák, nem érdekelték a kifestők, a társasjátékok, a játékvarrógép és a kis edénykészlet. Semmi más nem érdekelte őt, csak a vonatok.

Lakásuk három szobából állt. A hálóban Gellért dolgozott és aludt, a nappaliban állt a nagy kályha, a kanapé és a fotelok szomszédságában, innét nyílt az erkély is, a kislány szobája pedig voltaképpen egyetlen nagy terepasztal volt, amely mint valami folyondár, mindent körbevett és átszőtt: Emma ágyát, asztalát, szekrényét. A terepasztal-szobában minden megvolt, ami egy vasúthoz kell: hegyek és völgyek, hidak és függőhidak, remízek és javítóműhelyek, mozdonyfordítók és mozdonymosók, alagutak és számtalan állomás. Gellért boldogan költözött volna gázfűtéses lakásba, de belátta, hogy ezt a terepasztalt nem tudják szétszedni. Ez vagy ott marad, vagy máshol építenek újat. Az új építéséhez viszont nem sok kedve volt. Éppen elég feladat volt pótolni Irmát, a feleségét, aki későn jött gyerekük harmadik születésnapját sem érte meg, mert egy ritka szívbaj lassan elsorvasztotta. Azóta egyedül nevelte Emmát, bár a dadusuk, Piroska mind a mai napig segített nekik: főzött, mosott, varrt és takarított. Gondját viselte Gellértnek és a kislánynak, aki az apján kívül senki mással nem volt hajlandó vonatozni. Míg más apák parkba jártak a gyerekeikkel, szánkózni és állatkertbe, Gellért munka után mindig hazasietett. A kislányért Piroska ment el az iskolába, ő is hozta haza, és addig vele maradt, amíg Gellért meg nem érkezett. Ekkor aztán közösen vették birtokba a terepasztalt, amelyre Emma szinte naponta készített valami újdonságot: hol egy kapcsolószekrényt, hol egy tehenet, hol meg új tetőt festett az egyik állomásra.

Gordon kiment az előszobába, levette a kabátját és felakasztotta a fogasra. Aztán fogta a táskáját, és visszament a nappaliba. Gellért a konyhában matatott, nem akarta zavarni. A detektív roppantul szégyellte, hogy a ház körüli teendőkben olyan ügyetlen. Emma a szobájában pakolt valamit hangosan, így Gordon odalépett a kályhához, és feldobta a tetejére a táskáját. Amennyire ontja a meleget, hamarosan csontszáraz lesz. Leült a kanapéra, és várt. Szeretett Gellértnél lenni. A hatvanas évei elején járó detektív családtagként kezelte őt és Krisztinát, már amikor éppen itthon voltak. Emmát pedig mindketten nagyon megszerették. Gordon eleinte furcsállotta vonatmániáját, de a kislány izgalma pillanatok alatt rá is átragadt.

– Mit hoztál nekem? – pattant elé hirtelen Emma.

– Azt mondtam, hogy hoztam valamit? – kérdezte Gordon játékosan.

– Igenigenigen!

Nem akarta tovább nyújtani a dolgot, ezért belenyúlt zakója zsebébe, és előhúzott egy piros-fehér mintás kis dobozt, mire a kislány izgalmában a szája elé kapta a kezét.

– Csak nem egy… – suttogta tágra nyílt szemmel.

Gordon bólintott.
– Egy Märklin. Egy mozdony.

Emma a dobozra szegezte viharzöld tekintetét. Semmi mást nem látott, csak a dobozt.

– Méghozzá egy SLR 700-as lokomotív – nyújtotta ki Gordon a kezét. A kislány lekapta róla a dobozt, és egy másodperccel később Gordon már csak a lófarkát látta a szobája ajtajában meglibbenni.

– Mit hoztál neki? – kérdezte Gellért a konyhaajtóból.

– Egy mozdonyt.

– Elkényezteted.

– Kit, ha nem őt? – nézett rá Gordon.

A detektív inas testén feszült a fehér ing, pantallója viszont a nadrágtartó nélkül lecsúszott volna róla. Haja idővel egyre gyérebb lett, a hosszabb szálakat hátrafésülte. Arca beesett volt, barna szeme alatt karikák sötétlettek. Láthatóan egyre nehezebben bírta a nyomást a rendőrségen, amelyet rá és a hozzá hasonló régi vágású detektívekre gyakoroltak. Gellért nem szerette a bűnügyeket, mert amíg nyolc-tíz éve még elvetemült gyilkosokat kellett elkapnia, akik szerelemféltésből, pénzéhségből vagy szimpla irigységből gyilkoltak, most elkeseredett embereket kellett üldöznie, akik a legtöbbször pusztán azért ölték egymást, hogy levezessék félelem és rettegés szülte feszültségüket. Mit nyomozzon egy olyan ügyben, amikor valaki agyoncsapja a szomszédját egy zsák krumpliért? Milyen nyomokat rögzítsen, amikor a gyilkos ott zokog az áldozata mellett? Mit nyomozzon egy olyan ügyben, amikor a részeges családfő a család utolsó fillérjeit is pancsolt borra költi egy kültelki kocsmában, a felesége meg elkeseredésében kést ránt, hogy férje csak a vállát vonogatja? Nem mintha Gellért hiányolta volna az okosan kifundált, szövevényes gyilkossági ügyeket. Ugyanakkor tudta, és ezt többször el is mondta Gordonnak, nem a bűnt üldözi, hanem a nyomort kergeti. Ahogy Gordon, úgy ő sem hitt a testületen belül is egyre erősebb nézetnek, miszerint a németek fognak győzni, és akkor majd nem felejtik el a magyaroknak, hogy ki mellett álltak. Alig várta, hogy hazamehessen végre a rendőrség Ferenc József téri épületéből, és belemerüljön az apró kis mozdonyok és vagonok ártatlan világába Emmával, aki fejből fújta az összes vasútmodell nevét.

– A táskáddal meg mi történt? – nézett fel Gellért a kályha tetejére.

– Tudtad, hogy Wayand a rendőrségnél dolgozik?

Gellért felvonta a szemöldökét.

– Hogyne tudtam volna. Hain Péter alatt szolgál.

– Én nem arra a Wayandra gondolok, hanem az öccsére.

– Micsoda? – csattant fel a detektív.

– Jól hallottad, Vladimir. Wayand Tibor ismét a rendőrség kötelékében szolgál.

– Az nem jó – ingatta a fejét Gellért.

– Akkor ezt hallgasd meg – fordult feléje Gordon. – Szombat reggel…

– Várj – emelte fel Gellért a kezét. – Szívjunk el egy cigarettát az erkélyen. – Odament Emma szobájához, benézett az ajtón, aztán kiment az előszobába, belebújt barna télikabátjába, behozta Gordonnak az övét, és kiléptek az erkélyre.

A korlátra támaszkodva rágyújtottak, és miközben Gordon mesélt, nézték, ahogy a hó lassan ellepi a néptelen, szürke utcát.

– Kotta? – fordult a detektív Gordon felé. – Kotta?

– „Jön a fehér karácsony” – felelte Gordon, majd hozzátette: – És ne mondd, hogy Rácz Vali milyen szépen énekli.

Aztán folytatta az elbeszélést, és mire a végére ért, már remegett, annyira hideg volt.

– Szerinted mi volt ezzel Ujszászy célja? – kérdezte Gellért.

Gordon tanácstalanul széttárta a kezét.

– Nem tudom – felelte. – Elég sokat gondolkodtam rajta, de nem tudom. Az biztos, hogy szándékosan küldte el velem a kottákat. Valamiféle próba lett volna? Mit akart tesztelni? Hogy mennyire vagyok megbízható? – kérdezte. – Hogy felbontom-e a borítékot? Hogy elviszem-e?

– Gondolom – bólintott Gellért. – Ugyanakkor arra is érdemes lenne választ kapni, hogy Wayand hogyan került oda a repülőtérre. Tényleg alig járnak gépek?

– Ahogy hallom, napi két járat Berlinbe, és nagyjából ennyi. Esetleg Bécs, talán Párizs, meg párszor hetente erdélyi járatok – felelte Gordon. – Szerinted Ujszászy küldte rám Wayandot? Ezt meg miért tette volna?

Gellért megvonta a vállát.

– Mondanám, hogy ezt tőle kell megkérdezned, de kétlem, hogy erre bármi esélyed lenne. Wayand mindenesetre rossz hír – ingatta fejét. – A bátyja és Hain Péter… – elhallgatott.

– Szégyent hoznak a detektívekre?

– Kit érdekelnek a detektívek? – legyintett Gellért. – Arról suttognak, hogy ha a németek megszállják az országot, a magyar Gestapónak Hain Péter lesz a feje.

– Magyar Gestapo. Ezt én…

Gellért azonban félbeszakította.

– Ott voltál júliusban Berlinben, ugye?

Gordon bólintott. A Reuters tudósítójaként egyike volt annak az ezerötszáz embernek, aki Horthy születésnapját ünnepelte az UFA-palota feldíszített színpadtermében.

– A nézőtér tele volt SS- és Gestapo-egyenruhával. A falakon meg horogkereszt lógott. Nehezen feledném el. De Horthy köztudomásúan nem szíveli a nácikat.

– Nem Horthyról van szó. Még ha csak róla volna szó – nyomta el a csikket Gellért a rézhamutartóban.

bűnös budapest részlet

Egy

Gordon Zsigmond hajnali háromnegyed kettő körül – amikor az első nagyobb katonai alakulat átlépte a határt – kezdte el igazán bánni, hogy nem hozott magával fotóst, jóllehet megtehette volna. Persze nem hivatalosan. Szerkesztője kifejezetten felhívta a figyelmét arra, hogy nem vihet magával fotóst, hiszen kétséges volt a cikk megjelenése is, nemhogy egy, netán több fotóé. Gordon nem volt meglepve. Egy ideje már nem a szerkesztők döntötték el, mi jelenik meg a lapban, hanem a cenzor az ügyészségről.

Ennek ellenére örült volna, ha vele van egyik fotóriporter kollegája, hiszen a látvány valóban nem volt hétköznapi. Ilyet még soha nem látott, ami azért annyira nem furcsa, hiszen nem szolgált a Nagy Háborúban, nem járt harctéren, még csak be sem sorozták. Mire betöltötte a tizennyolcat, már véget is ért, késztetést meg nem érzett arra, hogy korát letagadva önként álljon be a monarchia seregébe. A díszfelvonulásokat leszámítva még soha nem látott ennyi katonát, de nem is ez volt a különös, hanem valahogy az egész. Olyan volt, akár Cecil B. De Mille egyik filmjének jelenete. Gordon éppen a határállomásként szolgáló szolyvai rendőrségi őrszobában álldogált pár kollegájával. A határsorompó nyitva állt. Valaki felrakott az épület tetejére egy nagyteljesítményű lámpát, amely nem csak a sorompót világította meg, hanem a határ mindkét oldalát is. A lengyel határon senki sem állt, a magyaron egyenruhás rendőrök irányították az érkezőket. Százak és ezrek lépték át óránként a határt. Férfiak és asszonyok, öregek és fiatalok, családok és gyerekek, gyalog, biciklivel, szekéren, teherkocsival. És katonák. Komoran, felszegett fejjel, lazán tartva alakzatukat. Akár egy vert sereg, pedig nem is láttak még csatát. Nem gyávaságból menekültek a civilekkel együtt, hanem mert nem tehettek mást: amikor úgy látszott, hogy a lengyel hadsereg a nyugatról előrenyomuló német és a keletről közeledő szovjet csapatok közé szorul, a magyar kormány úgy döntött, hogy megnyitja előttük a határt. Aki csak tudott, élt a lehetőséggel. Folyamatosan érkeztek az emberek, rengeteg hászid zsidó, a kisfiúk apjukhoz hasonlóan ormótlan, fekete kabátban, fejükön kipával, amely alól csak göndör pajeszuk lógott ki. Velük együtt több század katona, fegyverrel a vállukon, teljes menetfelszerelésben. Mindent magukkal hoztak, amit csak tudtak. Gordont ekkor kollégája, Karvaly Gábor, az Újság munkatársa bökte oldalba.

– Azt azért tudják a rendőrök, hogy nem lerohanva vagyunk, hanem menekülnek hozzánk? – súgta kajánul.

– Ezt inkább Jeney rendőrkapitánytól kérdezd meg – mutatott Gordon az előtető alatt álló és élénken gesztikuláló rendőrtisztre. Karvaly szélesen elvigyorodott, majd kilépett az őrházból a főhadnagy mellé. Gordon látta, hogy kérdez valamit, de a rendőr reakciója már nem érdekelte.

Az arcokat nézte, a menekülők arcát. A katonákén eltökéltséget látott, a civilekén megkönnyebbüléssel vegyes riadalmat, miközben az egyenruhás rendőrök mindenkit megállítottak, felvették adataikat, aztán a gyalogosan érkezőket a katonaság teherautóihoz irányították, a biciklinél erősebb járművel utazókat meg a Pestre induló konvojokhoz. A katonáknak le kellett adniuk fegyvereiket, melyeket leltárba vettek és külön teherautókra pakoltak.

Gordon csak állt, és nézte a szűnni nem akaró emberáradatot. Kollégáitól hallotta, hogy a többi határállomáson is ez a helyzet. A rövid határszakaszon fekvő átkelőhelyeken folyamatosan jöttek a menekülők. Amióta csendben és titokban megnyitották a határt, ezrek és tízezrek érkeztek Magyarországra. Az újságok csak pletykaszinten szereztek tudomást róla, és bár tudták, hogy kevés az esély egy részletes beszámoló megjelentetésére, a fontosabb napilapok, sőt még pár hetilap is kiküldte tudósítóit.

Gordon hirtelen dudálásra lett figyelmes. Látta, hogy az emberek utat nyitnak három teherautónak, melyeknek motorháztetején és fehér ponyváján a Vöröskereszt jele díszelgett. Mindegyik rendszáma lengyel volt. Gordon azonnal kilépett az ajtón, és a teherautók felé indult. Kabátja azonban beleakadt egy faágba, és hosszan felszakadt. Kirántotta az ágak közül, és sietett a vöröskeresztes teherautók felé. Mégis vannak sebesültek? Vagy betegeket szállítanak?

Mire áttörte magát az emberáradaton, az első két teherautó már el is tűnt a sötétben, a harmadik csak lassan araszolva haladt előre, így egyszerűen eléje lépett. A sofőr dudált, mire Gordon intett neki, hogy álljon meg. Körülöttük lassan, de biztosan haladtak az emberek a rendőrök felé. Odalépett a sofőrhöz, aki unottan bámult maga elé.

– Mit visz? – kérdezte Gordon.

A férfi megvonta a vállát, és széttárta a kezét.

– Do you speak English? – folytatta Gordon, miután látta, hogy a lengyel sofőr nem beszél magyarul. A férfi a fejét rázta. – Sprechen Sie Deutsch? – kérdezte, és csak remélni tudta, hogy a sofőr sem beszél németül, az ő német nyelvismerete ugyanis ebben a kérdésben nagyjából ki is merült. Szerencsére a férfié is. Gordon erre közelebb lépett, és cigarettával kínálta. A borostás arcú férfi szeme alatt nagy táskák húzódtak, gyorsan kivett egy szálat, gyufát sercintett a körmén, és leszívta a füstöt. Gordon jelbeszéddel igyekezett megtudni, mi van a platón, de nem járt sikerrel. A férfi mélyet szívott a cigarettából, aztán kidobta a csikket az ablakon, Gordon alig tudott félreugrani. A sofőr gázt adott, de nem figyelt, és egy mellette elhaladó szekér letörte a jobboldali visszapillantó tükrét. – Hogy az anyád keservit, te… – szaladt ki a belőle, ahogy a fékre lépett. Gordon meglepetten nézett rá, mire a férfi rávillantotta sárga fogsorát, újra sebességbe rakta az autót, és lassan elgurult. Gordon odasietett az őrház előtt álló rendőrkapitányhoz. Jeney Lajos detektívfelügyelő az ötvenes évei elején járt, zakóját félregombolta, és űzött tekintettel nézett Gordonra.

– Mit akar? – kérdezte, miközben szemével a tömeget pásztázta.

– Az a vöröskeresztes teherautó – mutatott utána Gordon. – Állítsa meg.

A férfi ránézett. – Állítsam meg? Miért állítsam meg?

– Tudják, hogy mit szállítanak rajta?

– Honnét tudnám?

– Nem is érdekli?

– Miért érdekelne?

– Nem kell minden személy- és teherautót ellenőrizni? Hogy mit szállítanak?

Jeney nem válaszolt Gordonnak, csak intett az embereinek, hogy tisztítsák meg az utat a teherautók előtt. Az egyenruhás rendőrök sípolva és kiabálva terelték az út szélére az embereket. Gordon komoran nézte, ahogyan a három, fehérponyvás teherautó eltűnik az éjszakában.

– Mit kérdezett? – fordult oda a rendőr Gordonhoz.

– Miért engedte át őket?

A rendőr sóhajtott egy mélyet, és Gordonra emelte véreres szemét. – Mert azt a parancsot kaptam – felelte fáradtan.

– Kitől? – kérdezte Gordon, de a férfi akkor már az egyik egyenruhás rendőr felé tartott, és pillanatok alatt elvegyült a menekültek között. Gordon elővette noteszét, beleírt pár sort, majd a katonatisztek felé indult, hiszen csak kell lennie legalább egynek, aki ha magyarul nem is, de legalább angolul beszél.

Kettő

Nemes Sándor közelebb hajolt az írógépbe fűzött papírhoz, ellenőrizte, mit gépelt, majd eltökélten folytatta a munkát. Négy ujjal dolgozott, kezenként kettővel, de a több évtizedes gyakorlat megtette hatását, mert feleségének csak keveset kellett javítania az elkészült oldalakon. Amikor a nyugdíjas detektív-főfelügyelő végzett egy oldallal, kihúzta a papírt az írógépből, és odanyújtotta az asszonynak, aki piros irónt fogott, gondosan bejelölte a hibákat, majd megmutatta a javításokat férjének, aki rendszerint minden javaslatra bólintott. Felesége ekkor odaült a saját írógépe elé, és letisztázta az adott oldalt. Csendben és összeszokottan dolgoztak. A háttérben rádió szólt halkan, nem is igazán hallották, mi volt műsoron.

– Sándor, pihenjen egy kicsit – tette az asszony férje vállára a kezét. – Sokat üt mellé.

Nemes bólintott, komótosan felállt, begombolta mellényén a gombokat, és odalépett az ablakhoz. A Szent István téren kopáran álltak fák, amit nem is bánt, hiszen nem szerette a nyarat, és ilyenkor ősszel legalább láthatta a Dunát. Borult volt az idő, sötétedett, a parkból már hazamentek a gyerekek. Nemes levette a szemüvegét, és megdörgölte orrnyergét. Felesége mellé lépett. Jobb kezével lesöpörte a férfi ősz hajából kihullott korpát, és így szólt: – Jöjjön, Sándor, egyen valamit.

– Ezt a fejezetet még fejezzük be – fordult meg Nemes, és éppen visszaült volna az íróasztalához, amikor csöngettek. Felpillantott a súlyos faliórára: fél hat múlt. – Ez meg ki lehet? – morogta, és kiment az előszobába. Az ablakon keresztül látta, hogy egy férfi áll az ajtóban. Az öreg kinyitotta az ajtót, majd amint felismerte látogatóját, becsukta. Indult volna vissza a dolgozószobájába, de a csengő megint felberregett. Nemes megfordult, és látta, hogy a levélnyíláson keresztül egy papírlap hull a padlóra. Lehajolt érte, felvette. Hivatalos papír volt, a tetején ez állt: „Magyar Királyi Rendőrség Budapesti Főkapitánya”. Nemes gyorsan átfutotta az írást, bár jól tudta, hogy mi áll benne. Egy példány nála is ott hevert az íróasztalfiókjába zárva. „…Nemes Sándor ny. detektív-főfelügyelő Gyakorlati nyomozás című könyvének megírását támogatom…” „…egy olyan könyv születik, amely hűen és eredményeit szem előtt tartva mutatja be a Magyar Királyi Rendőrség és a Detektívtestület munkáját 1876-tól napjainkig…” „…ezennel szabad betekintést engedélyezek Nemes Sándor ny. detektív-főfelügyelőnek az összes főcsoportok aktáiba, valamint az irattár dokumentumaiba…” „sok sikert kívánva…” „dr. Éliássy Sándor…”

– Ki az, Sándor? – kiáltotta a felesége.

– Csak gépeljen, Teréz, mindjárt megyek.

Ekkor megint zörrent a levélnyílás, és ezúttal papírfecnik hullottak be rajta. Nemesnek le sem kellett hajolnia, hogy lássa, mi az. A kezében tartott dokumentum másolata összetépve. Dobolni kezdett a vér a fülében, és mély levegőt vett, hogy megnyugodjék. Begombolta zakóját, lesimította ősz bajuszát, majd ajtót nyitott. A férfi vigyorogva támaszkodott a folyosó korlátjának, szájából cigaretta lógott, nyakkendőjét gyatrán és kapkodva kötötte meg, a raglán úgy lógott rajta, akár egy kéz nélküli kirakati bábun.

– Beenged? – kérdezte.

– Ha nem muszáj, akkor nem.

– Muszájnak nem muszáj, csak hasznos. Vagy zavarom? Dolgozik? Valami könyvön, úgy hallottam.

Nemes nyitva hagyta az ajtót, és a nappaliba ment. Az ablakhoz állt, és várt. A férfi is belépett, majd hanyagul ledobta magát a kanapéra. A konyha felőli ajtó ekkor kinyílt, és Terézia lépett be rajta, udvariasan mosolyogva.

– Az úrban… – kezdte, de férje félbeszakította.

– Senkit nem tisztelhet benne, Teréz.

A kanapén ülő férfi lángoló tekintettel állt fel, az asszony felé fordult, és katonásan bemutatkozott.

– Wayand Tibor, magánkutató. Kisztihand. – Az asszony végigsimított a szoknyáján.

– Örvendek – mondta kimérten.

Nemes megköszörülte a torkát.

– Hozzon kávét, legyen szíves, de csak cikóriát.

– Mi van, Nemes? – kérdezte Wayand gunyorosan, miután Teréz kiment a konyhába. – Nem vagyok jó egy kávéra? Egy igazi feketére?

– Ha engem kérdez – felelte az öreg –, maga semmire sem jó. Kávét pedig végképp nem fogok magára pazarolni.

– Pedig munkát hoztam.

– Nyugdíjba vonultam már, csak a könyvemen dolgozom. Nincs kedvem máshoz. Magához a legkevésbé.

– Pedig nyomoznia kell.

– Sejtettem, hogy nem kést élezni. Nincs engedélyem.

– Nekem van. Emiatt nem kell aggódnia.

Nemes leült egy fotelba, keresztbe tette a lábát, és nem szólt semmit.

– Értem – bólintott Wayand, és kibújt a kabátjából. Körbenézett a nappaliban. Súlyos tölgy tálaló tele Zsolnay porcelánnal. Az erkélyajtó két oldalán sötét brokátfüggönyök. A falakon ízléses, ám fantáziátlan olajképek meg néhány színezett rézkarc. A dohányzóasztalon vert csipketerítő, az ablak előtt álló virágtartón szobanövények.

– Az ott egy Innocent Ferenc? – mutatott Wayand a tálaló fölött lógó női portréra.

– Az.

– Látom, hogy pénzre nincs szüksége – szólalt meg Wayand.

– Munkára sincs – bólintott Nemes.

– Maga szól a feleségének, hogy takarítsa fel a papírszemetet az előszobában, vagy inkább én? – kérdezte hirtelen éles hangon Wayand.

Nemesnek ökölbe szorult a keze. – Ha még egyszer így beszél az otthonomban, én…

A magánkutató széttárta a karját.

– Elnézést – mondta bocsánatkérő hangon. – Elragadtattam magam.

Nemes szótlanul fürkészte a férfi arcát. Szabályos vonásai ellenére volt benne valami, amitől kifejezetten kényelmetlenül érezte magát a társaságában, pedig még csak kétszer találkoztak. Wayand a kanapé szélére ült, ujjával dobolni kezdett az asztalon. Nemes továbbra sem szólt semmit.

– Amikor szeptember elsején a Harmadik Birodalom katonái benyomultak Lengyelországba bosszút állni az őket ért atrocitáson – kezdte Wayand –, akkor a hazánkban élő lengyelek honfitársaik megsegítésére gyűjtésbe kezdtek. Az összegyűlt pénzt átadták a Lengyel Vöröskereszt helyi képviselőjének, egy bizonyos Wytold Podorowskinak. Ez a Podorowski aztán a pénzen jelentős mennyiségű gyógyszert és kábítószert vásárolt, hogy a harcokban megsebesült katonák gyógyítására fordítsák. Nem mintha a gyógyszer segítene rajtuk bármit is. Úgysem állhatnak Hitler útjába – ingatta a fejét.

– A Központi Szerv engedélyével?

– Mivel a követség is részt vett az akcióban, ezért mást nem is tehettek – felelte Wayand. – Nem mintha ki lehetett volna hagyni őket. Kábítószert csak a Központi Szerv engedélyével lehet venni és eladni, kivinni és behozni az országból. De ezt maga is tudja.

Nemes bólintott. Ekkor felesége lépett be a szobába, kezében egy tálcával. A két férfi elé egy-egy csésze kávét tett, Nemes elé pedig még egy negyedbe vágott almát is. Wayand felemelte a csészéjét, belekortyolt, és elismerően így szólt: – Ahhoz képest, hogy cikória, igen ízletes. – Terézia egy kurta biccentéssel felelt a férfi bókjára, majd kiment.

– Hányadika is van ma? – kérdezte Wayand.

– Tizenkilencedike – felelte Nemes.

– Tizenkettedikén útnak is indult a szállítmány Lengyelországba. Főleg kötszer, fájdalomcsillapító, valamint orvosi kokain és morfin volt a három teherautón, ám időközben, ahogy a helyzet egyre romlott, és megjelentek a szovjetek is, nyilvánvalóvá vált, hogy a gyógyszerek nem fognak eljutni Lengyelországba. A teherautókat tehát visszafordították, de hivatalosan sosem érkeztek meg Magyarországra.

– Hivatalosan?

– Szemtanúk ugyan állítják, hogy láttak vöröskeresztes teherautókat, de azok sem a lengyel követségre, sem a Lengyel Vöröskereszt helyi irodájához nem érkeztek meg.

– Azt akarja mondani, hogy eltűnt három vöröskeresztes teherautó?

– A teljes szállítmánnyal egyetemben.

– Kinek és mire kell ennyi gyógyszer?

– Ezt kell magának kideríteni.

– Nekem. És mégis hogyan?

– A biatorbágyi merényletet hogyan nyomozta ki?

– Akkor rendelkezésemre állt az államrendőrség teljes apparátusa.

– Ezt persze nem ígérhetem meg, de valami hasonlót igen.

– Maga hogyan kerül a képbe, Wayand?

– Tudja, hogy megy ez. A lengyel követség titkára meg a vöröskeresztes megbízott feljelentést tettek a rendőrségen.

– Ahogy azt ilyenkor tenni kell.

– És a bátyám egyik barátja beszélt velük.

– A bátyja egyik barátja?

– Ő. Azt tanácsolta nekik, hogy…

– …bízzanak meg az üggyel inkább egy magánkutatót – szakította félbe Nemes. – A rendőrség túl van terhelve, és egyelőre nem tudnak mihez kezdeni, hiszen semmiféle bizonyíték sincs arra, hogy bűncselekmény történt. – Látja – mondta Wayand.

– Ezt maga is tudja, hogy nem igaz.

– Én igen, de ők nem.

– Magyarán olyan helyzetbe hozta őket, hogy nem is fordulhattak hivatalos hatósághoz – állapította meg az öreg detektív, majd megkérdezte: – Akkor a Központi Szervet sem keresték fel?

– Nem – rázta a fejét Wayand. – Úgysincs elég emberük.

– Mire magát bízták meg.

– Engem.

– Ezt mind értem, és nem is vagyok meglepve. De azt azért elmagyarázhatná nekem, hogy miért pont hozzám jött.

– Miért pont a legendás Nemes detektív-főfelügyelőhöz fordultam, aki elfogta Matuska Szilvesztert? – próbálkozott Wayand a hízelgéssel.

– Nálam ezzel semmire sem megy – felelte fakó hangon Nemes. – Miért?

Wayand hátradőlt a kanapén, elővett egy ötpengőst, és átpörgette az ujjain. Újra és újra.

– Mert az embereim nem jutottak semmire. És mert erre most nincs igazán időnk.

– Mert fontosabb dolguk is van, mint megbízóik ügyében nyomozni.

– Mindent megkap, amit csak akar. És amit meg tudok adni. Keresse meg a szállítmányt.

– Ha jól tudom, akkor a kábítószer drága dolog manapság.

– Egy kokainista egy adagja öt pengő – felelte Wayand. – És kell neki napi három-négy.

– Hány kokainista és morfinista van a városban?

– Több ezer. És ez itt orvosi kokain és morfin. A legjobb. Találja meg a szállítmányt.

– Mert ha nem?

– Akkor befűthet a könyvével.

– Azt hiszi, ez ennyire fontos nekem?

– Nem hiszem, tudom – nézett rá Wayand, majd elővett a zsebéből egy papírlapot. – Itt van rajta a két lengyel neve és címe. Meg az én címem. Nekem jelent, szóban. Írásban egyelőre semmit sem akarok látni. Napi húsz pengőt fizetünk. Plusz a költségeit, már ha vannak.

Azzal Wayand felállt, megitta kávéja maradékát, felvette a kabátját, és kiment a nappaliból. Nemes hallotta a bejárati ajtó csapódását. Ekkor Teréz nyitotta ki a konyhaajtót, és az ajtókeretnek támaszkodott.

– Ki volt ez, Sándor? A neve ismerős. Nem hallottam már a rádióban?

– Az énekessel keveri. Azt Weygandnak hívják. Ezt meg Wayandnak. Wayand Tibornak. A bátyja detektív, dr. Wayand István a neve, és abból a fajtából való, amelyik mindig azt teszi, amit mondanak neki. A kérdés csupán az, hogy ki a felettese. Ez itt, ez is detektívként dolgozott, de csak pár évig, mert a pénzen kívül semmi más nem érdekelte. És nem a fizetéséről beszélek, Teréz. Soha nem sikerült rábizonyítani, de többen gyanítottuk, hogy Wayand tervelte ki és vitte végbe a néhány évvel ezelőtti áldetektíves csalássorozatot. Nem múlt el hét, hogy gyanúba ne keveredett volna ezért vagy azért, de a bátyja mindig kiállt érte.

– Honnan volt a bátyjának akkora hatalma, hogy még az elbocsátástól is megvédje? – kérdezte a felesége.

– Hain Péter közvetlen alárendeltje. A jobb keze.

– Hain Péter? A kormányzó személyes detektívje?

– Egészen pontosan a kormányzó személyes biztonságáért felelős detektívcsoport vezetője.

Nemes felkelt, zsebre tette a Wayandtól kapott papírlapot, majd bement a dolgozószobájába, leült az asztala mellé, és olvasni kezdte a rajta fekvő aktát, amiből éppen dolgozott.

budapest noir részlet

Egy

Amióta hosszas átalakítás után végre megnyitották a Balaton kávéházat, a kávéba eleve cukrot tettek – hacsak az ember nem szólt nekik. Gordonnak ez rendre kiment a fejéből, így aztán legyintett, megitta a feketét cukorral, összehajtotta a Pesti Naplót, felállt, fizetett, feltűrte a gallérját, és kilépett a Rákóczi útra. A Blaha Lujza tér felé pillantott, látta a kiadóvállalat neonfényeit a távolban, majd benyúlt a zsebébe, elővett egy cigarettát, és rágyújtott.

Tőle pár méterre egy izgatott rikkancs üvöltözött. Az utca esti közönsége elkapkodta a lapot a fiú kezéből, akinek köténye egyre lejjebb csúszott a derekán a sok aprótól.

Gordon megindult az Erzsébet híd felé. Útközben csak felületes pillantást vetett a kirakatokra, alig figyelt az autók tülkölésére. Néha diszkréten mellé lépett egy zűrös kinézetű alak, aki vagy selyemharisnyát próbált rásózni, vagy egy hölgy minden bizonnyal felejthetetlen szolgálatait. Gordon meg sem állt, a csikket eldobta, majd ránézett az órájára. Ha siet, még időben odaérhet a Ferenc József térre. Persze felülhetett volna egy buszra is, de annak ellenére élvezte az esti sürgést és felbolydulást, hogy alig vett róla tudomást.

A Károly körút elején egy másik rikkancs üvöltözött. Gordon nem is értette, miért nem rekednek be. Arra gyanakodott, hogy esetleg tojást isznak, akár az operaénekesek, de aztán elhessegette a gondolatot. Annyira meg nem érdekelte, hogy akár egyszer is megkérdezzen egy rikkancsot, pedig lett volna rá lehetősége.

– Meghalt Gömbös! A miniszterelnök halott! A holttestet vonattal hozzák haza Németországból! Meghalt Gömbös! A kormány válságülést hívott össze! – kiabálta a tizennégy év körüli gyerek félrecsúszott sapkában, kipirult arccal. – Itt Az Est! Gömbös meghalt! – rikoltozta tovább a fiú, majd amikor megpillantotta Gordont, az újságot lobogtatta felé. – A legfrisebb hírek Az Estben! Meghalt a miniszterelnök! Vegyen egy lapot a méltóságos úr!

Gordon csak a fejét rázta.
– Nem kell nekem lap, fiam. Tudom, hogy meghalt a miniszterelnök – közölte, azzal továbbindult. Én írom a híreket, tette hozzá magában, már ha a hírek engedik megírni magukat.

Az Apponyi tér után hirtelen jobbra fordult a Városház utcára, és jólesett neki a viszonylagos csend és nyugalom. Nem tudta túltenni magát Róna ügyén. Napok óta ezen járt az esze, egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy igaz lenne, amivel gyanúsítják. Napok óta ezen az ügyön dolgozott, erről beszélt – vagy legalábbis próbált beszélni – mindenkivel, akinek csak köze lehet Rónához, de folyamatosan falakba ütközött.

Átvágott a kihalt, esőtől felázott Erzsébet téren, és ahogy kifordult a Tisza István útra, a Duna felől fújó jeges szél majdnem letépte a kalapot a fejéről. Megborzongott a szokatlan októberi hidegben. Reggel még nem így nézett ki az idő, ezért se sálat, se kesztyűt nem vett, az őszi felöltője helyett pedig a raglánjába bújt bele.

A főkapitányság épülete előtt álló rendőr biccentett Gordonnak, aki már megszokta, hogy a Zrínyi utca 4. szám alatti, új bejáraton menjen be az épületbe, amelyet a detektíveknek tartottak fenn. Az összes ügyeletes tiszt ismerte őt, szinte szabad bejárása volt a főkapitányságra. Az ügyeletes tiszt aznap este egy fiatal fiú volt, aki Gordon előtt ismeretlen oknál fogva mindig túláradó tisztelettel köszöntötte őt.

– Jó estét kívánok a szerkesztő úrnak! – üdvözölte Gordont, aki válaszul biccentett, és már indult is volna fel a lépcsőn, de az ügyeletes utána szólt. – Amennyiben Gellért detektívfelügyelő urat keresi a szerkesztő úr, a felügyelő úr azt üzeni, hogy most éppen nincsen benn. Sürgősen elhívták egy értekezletre.

– Sebaj, fiam, majd megvárom a szobájában – tette Gordon a korlátra a kezét, ám a fiú csak nem hagyta továbbmenni. – Mert, ugye, Gömbös miniszterelnök ma meghalt, és a… – folytatta, de gyorsan észbe kapott. – De ezt bizonyára méltóztatik tudni.

– Tudom, fiam – felelte Gordon, és a lépcsőn felsietett a második emeletre. A folyosón jobbra fordult, és a bal oldali utolsó szobához ment. Bekopogott, ki tudja. Mivel választ nem kapott, benyitott Gellért Vladimir irodájába. A csoportvezető detektívfelügyelő szobája üres volt, csak egy lámpa égett az asztalon. Gordon becsukta maga mögött az ajtót, és az ablakhoz lépett. Gellért különös kegyben részesült: irodája egyike volt azon keveseknek, melyeknek az ablaka a Dunára néz. Gordon rágyújtott, aztán pár pillanatig kifelé bámult, és nézte a kivilágított Lánchidat, a Várat, a Dunán úszó és horgonyzó hajókat, a mérhetetlen lassúsággal vánszorgó vontatóhajókat. Elnyomta a csikket, majd leült az íróasztallal szemben álló két fotel egyikébe.

Elővette a jegyzetfüzetét, hogy pontosan átnézze, mit is akar megtudni Gellérttől. Még hétfőn beszélt a detektívvel telefonon, és akkor kérte meg, hogy segítsen neki némi információval Rónáról. Gordon érdemben már nem sokat tehetett, hiszen Róna Ernő tárgyalása aznap délelőtt megkezdődött, mégis úgy érezte, kötelessége a mindig segítőkész detektív ügyében kideríteni az igazságot.

A városban elszaporodtak a valutaüzérek, akik az ingatag valutahelyzetet kihasználva igyekeztek komoly pénzekhez jutni – gyakran szép sikerrel. Az érintett galeri módszere egyszerű volt: Szörtsey István emberei áldetektívnek adták ki magukat, és egész egyszerűen elszedték a pénzt a valutaüzérektől. Egy Bondi Arnold nevű tőzsdebizományos egy napon bement Rónához az irodájába, és elpanaszolta, hogy ötezer pengővel rövidítették meg. A detektív, aki a csalókra és hamiskártyásokra szakosodott, elővette egy Grósz Gyula nevű férfi képét, akit a kollégáival – éppen az áldetektívként elkövetett bűncselekmények miatt – már egy ideje figyeltek, Bondi azonban nem ismerte fel. Róna ekkor azt javasolta, tegyen feljelentést, amit Bondi meg is tett, majd rendszeresen zargatta a nyomozót, hogy hogyan áll az ügye. Amikor Róna tájékoztatta, hogy még dolgoznak rajta, Bondi mérgesen távozott, majd pár nap múlva az ügyvédje útján feljelentést tett Róna ellen, mely szerint a detektív százötven pengőt fogadott el tőle, hogy majd ennek fejében visszafizetteti az áldetektívekkel az ötezer pengőt. Az ügyben nyomozást rendeltek el, és éppen azon a reggelen tartották az első tárgyalást.

Ekkora marha lenne Róna? Rongyos százötven pengőért kockáztatná a karrierjét, a nyugdíját? Az ügy ködös volt, mindenki tagadott. Egyedül Bondi és bűntársai állították, hogy ők igenis lefizették Rónát. Bár Gellért Vladimir a gyilkosságokért felelős V. főcsoport egyik csoportvezetője volt, Róna pedig a bizalmi lopásokért, csalásért és hasonló bűncselekményekért felelős IV. főcsoportnál dolgozott, jól ismerték egymást, s ha barátok nem is voltak, de mindig számíthattak egymásra. Gellért emiatt fog segíteni neki. Ha mást nem is tesz, hát irányba állítja. Ha pedig nem, akkor az is jelent valamit, talán még többet is.

Gordon felállt a fotelból. A falióra kilencet ütött. Az asztalon patinás rend uralkodott, mint mindig. A bal oldali stócban az éppen aktuális ügyek aktái feküdtek, középen a detektív sűrűn teleírt naptára, a jobb oldalon az írógépe, félretolva. A naptár előtt egy szecessziós bronz tintatartó, előtte tollszár, egy kis dobozkában pedig tollhegyek. Gellért sokszor mondta, hogy az írógépet még csak-csak megszokta, de a töltőtollal már nem tudott megbarátkozni.

Neki azonban semmi gondja nem volt vele, a tollszárat maradi és elavult találmánynak tekintette. Jegyzetfüzetét az asztal sarkára tette, és éppen pár kérdést akart leírni,a mikor hirtelen felegyenesedett. Ennyi erővel az asztalhoz is leülhet, nem egyszer tette már meg Gellértre várakozva. Az asztalt megkerülve leült a székbe, amelyet azonban hiába próbált maga alá akarta húzni, nem ment. A szék megakadt valamiben. Gordon jobbra nézett, és látta, hogy a szék a kihúzott fiókban akadt el. Megrázta a fejét. Erre még nem volt példa. Valóban kiváló kapcsolatot ápolt Gellérttel az elmúlt öt évben, ám arra még nem akadt példa, hogy a fiókját nyitva hagyta volna. Sőt, mindig gondosan bezárta, a kulcsot pedig mellényének zsebébe rejtette. Gordon ott ült, és nézte a kihúzott fiókot. Kicsit lejjebb csúszott a széken. Egy dossziét látott a fiók alján feküdni, semmi jelölés, csak egy egyszerű hivatali dosszié, fedőlapján üresen hagyott címsorral. Az alján viszont kilógott egy fénykép sarka.

Gordon egy ideig csendben, mozdulatlanul ült. Nézte a fiókot, benne a dossziét és a fénykép sarkát. Rágyújtott. A gyufát a hamutartóba dobta, fújta a füstöt, és egyre csak a fiókot fixírozta. A cigarettát letette a márványtálka szélére, odanyúlt a fiókhoz, egy kicsit kijjebb húzta, éppen csak annyira, hogy meg tudja emelni a fedelét.

Felvette a cigarettát. Szívott egy mélyet, majd kiemelte a dossziét a fiókból, maga elé tette, és kinyitotta. Jól látta. Semmi más nem volt benne, csak két fénykép. A felső egy fiatal lányt ábrázolt. Egy drapériával letakart asztal mellett állt, a háttérben súlyos függöny. Arckifejezése egyszerre volt szomorú és incselkedő. Ugye tetszem neked? – kérdezte a lány arca. Tudom, hogy tetszem neked, mindenkinek tetszem.

Gordon előrehajolt. A lány a mosolyon kívül mást nem viselt. Ott állt ledéren, világos szemében bujasággal és szomorúsággal, hosszú combokkal, a szokottnál teltebb, kerek mellekkel, vékony csípővel, vállára omló sötét, enyhén göndör hajjal. Gordon a lány szemét fürkészte. Rájött, hogy nem incselkedést, hanem dacot lát benne. Teste hibátlan, fiatal és ruganyos. Illetve mégsem hibátlan. Maga elé emelte a fényképet, majd a lámpa fényköre alá tartotta, és közelebbről megnézte a bal karját. A könyökhajlat alatt pár centivel egy anyajegy barnállott. Mint egy kétpengős, alig nagyobb.

Gordon félretette a fényképet, és felvette a másikat. Ez is műteremben készült, bár teljesen más körülmények között. A portrén ugyanaz a lány nézett a lencsébe. Haját feltűzte, arca komoly volt, nyomát sem lehetett látni rajta a dacnak, talán inkább a szomorúságnak. Szabályos vonások, erőteljes szemöldök, világos szemek. Meg sem kellett néznie a másik képet, hogy tudja: ugyanarról a lányról van szó.

Fogta a két képet, visszatette őket a dossziéba, azt a fiókba, felállt, megigazította a széket, és odalépett az ablakhoz. A várost nézte, aztán az óráját.

Éppen indulni készült, amikor nyílt az ajtó. Gellért lépett be lendületesen. Komor arca a szokottnál is komorabbnak látszott. Zakója meggyűrődött, a szeme alatti karikákat épphogy eltakarta a szemüvege. Ösztövér testének minden mozdulata fáradtságról árulkodott. Gordon megfordult, hogy üdvözölje, de a detektív felemelte a kezét.

– Ne mondjon semmit – szabadkozott. – Tudom, hogy ma estére beszéltük meg, de dr. Ferenczy főkapitány hivatott minket.

– Holnap reggel érkezik a miniszterelnök holttestét szállító vonat a Keletibe – bólintott Gordon.

– Nem mondom, számítottunk arra, hogy meghal, főleg amióta Darányi vette át az ügyek vitelét. Én arra fogadtam volna, hogy lemond, de lényegében mindegy.

– Mindegy – mondta Gordon.

– Hiába volt kész tervünk a miniszterelnök temetésére, de még így is rengeteg a tennivalónk – magyarázta Gellért. – A főkapitány minden detektívet, rendőrt és csendőrt szolgálatba helyezett, hogy megfelelően biztosíthassuk a gyászmenetet a Keleti pályaudvartól a Parlamentig.

– A belügyminiszter feloldja a gyülekezési tilalmat? – kérdezte Gordon.

– Miért tenné?

– A gyászmenet és a temetés nem gyülekezés?

– Ezt ugye nem kérdezi komolyan – nézett rá a szemüvege fölött Gellért.

– Nem – felelte Gordon. – Akkor nem is zavarom. Azt hallotta, hogy Tartsányi-Schreiber Róna mellett tanúskodott?

– Hogyne hallottam volna. Dániel értelmes és logikus ember. Ha nem haragszik…

– Természetesen – lépett el az ablaktól Gordon. – Gyanítom, a temetésig nem is érdemes keresnem.

– Nem – ült le a székébe Gellért, majd a helyére tolta a fiókot.

– Majd keresem telefonon. Jó éjszakát.

– Vitéz Kozma Miklós belügyminiszter és titkos tanácsos rendelete értelmében ma éjjel egyetlen rendőr sem alszik – felelte Gellért, miközben naptárára húzta az írógépét, papírt fűzött bele, és szemüvege mögül hunyorogva gépelni kezdett. Gordon nem tudta eldönteni, érzett-e némi gúnyt a nyomozó hangjában.

A Rákóczi úton láthatóan kevesebben voltak. A bárok, lokálok egy része már bezárt, a kávéházak is lassan kiürültek. Ezzel szemben az utcán szokatlanul sok rendőrt és csendőrt látott, amint mereven álltak az út szélén, felkészülve a hosszú éjszakára. A Balaton kávéház mellett elhaladva megpillantotta a táblát a kávéház ajtaján: „Október 10-én a miniszterelnök halála miatt zárva vagyunk.” Mivel Gordonnak úgysem lett volna ideje kávézni, ezért nem is érdekelte különösebben a bejelentés, amely – most, hogy felfigyelt rá – minden üzlet, étterem, hivatal és kávézó ajtaján ott függött.

A Blaha Lujza téren egy üres villamos haladt keresztül. A város szinte teljesen elnémult, mire Az Est szerkesztőségéhez ért. Az éjszakai portás vígan intett felé. Ha nem a szekrénykéjében lapuló borosdemizson miatt volt ilyen jókedvű, akkor talán Gömbös halálának örült. – Jó estét, szerkesztő úr! – emelte meg a sapkáját, és a kis ablakon kihajolva figyelte, ahogy Gordon eltűnik a lépcső tetején.

A szerkesztőségben az ügyeletes gépírón kívül senki sem tartózkodott. Amióta Gordon Az Estnél dolgozott, mindig Valéria volt az éjszakai ügyeletes gépíró. Most is ott ült az asztalánál, gépébe fűzve a papír, hófehér haján csillogott a lámpa fénye, szemét azonban sötét szemüveg takarta, Valéria legféltettebb tulajdona. Büszkén mutogatta mindenkinek a szerkesztőségben a ritka kincset, egy hegymászók által használt, oldalt kis bőrlebernyeggel ellátott szemüveget, melyet az egyik barátnője hozott neki a svájci Bernből. Lámpafénynél csak ezzel tudott olvasni, a napot meg – állítása szerint – tíz éve nem látta. – Az albínók sorsa – magyarázta egyszer Gordonnak. – De nem bánom. Itt minden nyugodt, csendes, és hajnalban mindig tudok néhány órát olvasni – emelte fel a kezében tartott füzetet, az Atheneaum Detektívregénytárának legújabb kötetét.

– Mi a baj, Zsigmond? – kérdezte Valéria. – Nem tud aludni? Krisztina kirakta a szűrét?

– Délelőtt már nem lesz időm megírni a szentlőrinci borbélymestert – felelte.

– A darabolósat?

– Azt. – Azzal odament az asztalához, Valéria pedig fekete szemüvege elé emelte a vékony kis kötetet, és folytatta a történetet. Gordon kibújt a raglánjából, és felakasztotta a fogasra. Kalapját az asztalra dobta, de előtte lerázta még róla az esővíz maradékát. Felkapcsolta a lámpát, papírt fűzött az írógépébe, majd elővette jegyzetfüzetét, és gépelni kezdett.

„Megdöbbentő bűntény híre érkezett ma délután Budapestre. Szentlőrinckáta községben borzalmas gyilkosság történt: Novotny Frigyes 46 éves borbélymester megfojtotta a vele közös háztartásban élő Barta Erzsébet 30 éves elvált asszonyt. A gyilkosság után a borbélymester feldarabolta, azután elégette a holttestet. A gyilkosság már márciusban történt, de csak most fedezték fel. Új lakók költöztek a borbélymester házába, Zombori János iparos a feleségével. Az asszony begyújtott a kemencébe, kenyeret akart süni. A tűz rosszul égett. Zomboriné kitisztította a kemencét. Ekkor megdöbbentő felfedezést tett. Emberi csontokat talált a kemence hamujában. Azonnal a csendőrségre szaladt, ahol…”

Megszólalt a telefon. Gordon felkapta a fejét, de amikor látta, hogy Valéria felveszi, folytatta a cikket.

„…közölte a felfedezést a csendőrőrs vezetőjével.”

– Zsigmond!

Gordon megfordult.

– Magát keresik.

– Kicsoda?

– Azt mondja, Kalmár a neve.

Gordon felállt, és odasietett a telefonhoz.

– Honnét tudja, hogy itt vagyok? – kérdezte.

– Nem tudtam, de gondoltam, nem árt megpróbálni.

– Na, mi az?

– A szokásos, a maga asztala. Találtunk egy lányt.

– Milyen lányt?

– Maga szerint milyet? Halottat.

– Kinek szólt róla?

– Mindig magával kezdem – felelte a rendőr.

– Azt meghiszem. Maga is ott van a helyszínen?

– Nem, a kapitányságról hívom. Eddig mindig kifizette az öt pengőmet, miért pont most ne fizetné ki.

– Mondja a címet.

– Ezért külön hálás lehet, Gordon. Mindjárt a szomszédban van.

– Ha azt mondja, hogy egy cselédet csapott el a villamos a körúton…

– Nem mondom. A Nagydiófa utca elején már látni is fogja a rendőröket. Ott állnak egy szép és nagyon meghalt lány holtteste körül.

– Gyufát ivott? Kiugrott az ablakon?

– Honnét tudjam? De szerintem igyekeznie kellene, ha még látni akarja. A hullaszállító már tíz perce elindult.

Gordon belebújt a raglánjába, fejébe csapta a kalapját, kifele menet mormogott valamit Valériának, és lesietett a lépcsőn.

Pár perc alatt odaért a Nagydiófa utcába. Ahogy bekanyarodott a Rákóczi útról, már látta a fekete autót, mellette néhány egyenruhás rendőrt és két civil ruhásat. Gordon ránézett az órájára: tíz óra is elmúlt. Általában kerülte a gyilkossági helyszíneket, eleget látott belőlük, és Az Estnél eltöltött öt év után már nem nagyon érhette meglepetés. Ennek ellenére sietett, mert Kalmár neki szólt először, így másnap – Gömbös halála ide vagy oda – minden lap erről fog írni. De ő az egyetlen, aki a helyszínen járt, és ez többet ért öt pengőnél.

Az Est bűnügyi zsurnalisztájaként sokkal jobban ismerte a halál ezer módját, mint szerette volna. Cselédek gyufát isznak, villamos elé vetik magukat, borbélymesterek darabolják fel szeretőjüket, elvált asszonyok vágják fel ereiket borotvával, iparossegédek vetik le magukat a Ferenc József hídról, féltékeny tisztviselők szurkálják agyon feleségüket böllérkéssel, üzletemberek lövik agyon riválisaikat revolverrel – a lehetőségek végtelenek, ugyanakkor nyomasztóan egyformák, hiszen a vége mindig ugyanaz.

A kapualj felé igyekezett, de az egyik egyenruhás elé lépett. Gordon odaszólt Stolcz Andor detektívnek, aki intett a rendőrnek, hogy álljon csak félre. Gordon jegyzetfüzettel a kezében lépett a holttesthez, amely a kapualjban feküdt, akár egy kidobott rongybaba. Arca a vállába fordult, fekete haja szétterült a hátán.

– Mikor halt meg? – kérdezte Gordon.

– Még meleg – felelte Stolcz. – A kórboncnok nem látta, de szerintem egy órája fekhet itt. Csoda, hogy ilyen hamar telefonáltak.

– Előbb vagy utóbb betévedt volna az utcába egy csendőr vagy egy rendőr, és észreveszi.

– Ha csak úgy nem.

– Mibe halt bele?

A köpcös, véreres arcú detektív a fejét rázta.
– Gordon, honnét tudjam én azt? Pár perce vagyunk itt. Vért nem látok.

– Azt én sem. Ki a lány?

– Na látja, ez a különös – dugta zsebre a kezét Stolcz. – Semmit nem találtunk a retiküljében. Csak néhány papírfecnit, meg egy Mirjamot.

– Mirjamot? – nézett rá Gordon.

– Női zsidó imakönyv – nyúlt be a járdán várakozó kocsi nyitott hátsó ajtaján. – Ezt – emelt fel a fehér anyagba csavart vastag, kis könyvet. Kibugyolálta, és odatartotta Gordon elé.

– Van benne valami bejegyzés?

– Semmi. Néhány behajtott szélű lap, más semmi.

– Semmi, ami alapján azonosítani tudnák.

– A kapitányságon d megnézem az eltűnt személyek listáját, de kétlem, hogy egyáltalán bejelentették volna – vont vállat fáradtan a detektív. – Különben is, csak most találtuk meg. Talán pár nap múlva bejelentik az eltűnését. Ugyanakkor maga legalább olyan jól tudja, mint én, hogy napjában nem egy és nem kettő lány érkezik Pestre, akik közül jó páran itt, a környéken kötnek ki. Nem ez lesz az első jelöletlen sírba temetett kéjnő Budapesten.

Gordon bólintott. Ez azért mindenesetre különös. Egy halott zsidó lány a belváros kétes hírű utcáinak egyikében. Alaposabban megnézte a holttestet. Egyik lába a test alá szorult, a másikon egy ormótlan, olcsó, magasított sarkú cipőt látott. Szoknyája felcsúszott, barna harisnyáján felfutott egy szem. Viseltes, de jó minőségű kabátja alól kivillant barackszínű blúza.
– Nem volt túlöltözve – jegyezte meg.
– Mondjuk ahhoz a munkához, amit végzett, nem is kell több – felelte Stolcz.
A kabát bal ujja felcsúszott a könyök fölé. Gordon a gyér világítás miatt nem látta rendesen, ezért közelebb hajolt. Aztán leguggolt. Majd megfogta a lány csuklóját, és a fény felé fordította. Egy kétpengős nagyságú anyajegyet látott, éppen a könyökhajlat alatt. A gyomra megmozdult, mintha egy elfeledett gyerekkori félelem tört volna rá.

Felpillantott Stolczra. A másik detektívvel beszélt, mellettük három egyenruhás hallgatta őket. Benyúlt a zsebébe, elővette töltőtollát. Óvatosan odanyúlt a halott lány hajához, és a tollal elsimította a haját arca elől. A lány szeme nyitva volt, fénytelen, tompa retinájú. És zöld.

Gordon pár másodpercig még nézte a lány arcát, zöld szemét, vértelen arcát, enyhén göndör fekete fürtjeit. Egyáltalán nem esett nehezére felidézni a dacos, szomorú mosolyt, amelyet a két fényképen látott.

Kettő

Mivel már minden kávéház bezárt, Gordon visszasietett a szerkesztőségbe. Valéria egy újabb regénybe kezdett, és éppen csak felemelte a tekintetét, amikor meglátta. Gordon fogta a telefont, és tárcsázott. Tizenegy csöngést kellett kivárnia.

– A ma esti vacsora… – kezdte.

– Amiről megint lekésett? Vagy le akarta mondani, Zsigmond? Fél tizenegykor?

– Hosszú volt a napom, Krisztina, ne haragudjon.

– Haragszik magára a halál, de ki tudnám tekerni a nyakát. Mondja meg, miért főzök én magának?

– Mert szeret főzni. Én meg szeretem a főztjét.

– Ez ennyire nem egyszerű, ezt maga is tudja jól, és ha hízelgéssel akar levenni a lábamról, akkor rossz helyen kopogtat.

– Azt hiszi, nem emlékszem a patáliáira? Maga lenne az utolsó, akinek hízelegni akarok – felelte Gordon.

– Jó. Ha nem hízelegni akar, akkor mit?

– Elnézést kérni. Cudar napom volt.

– Magának mindig cudar napjai vannak.

– Kivéve, ha magával vagyok.

– Zsigmond, Zsigmond, annál sokkal későbbre jár, és annál sokkal jobban kihűlt a kakaspörkölt, semminthogy kedvem legyen hallgatni magát.

– Akkor ne hallgasson.

– Nem is fogom. És mielőtt lecsapom a kagylót, csak annyit akarok közölni magával, hogy délután itt járt nálam Mór, és hozott egy újabb üveg lekvárt. Meg nem kóstoltam, de ez most kivételesen ehetőnek látszik – azzal lecsapta a kagylót. Gordon vállat vont, és lerakta a telefont. Nem tudta megmondani, hogy Valéria sötét szemüvege mögül feléje néz-e, de gyanította, hogy igen. Biccentett felé, és hazaindult.

*

Másnap reggel korán felkelt, és az Oktogonon, az Abbázia kávéházban kezdte a napot.

– Jóreggelt a szerkesztő úrnak – üdvözölte a pincér, majd odavezette a szokott asztalához, elétette a reggeli lapokat, meg a frissen érkezett londoni és New York-i újságokat, és elsietett, hogy hozza a reggelijét. Gordon leült a székbe, és egy ideig csak nézte az Oktogon forgalmát, a villamosokat, a buszokat, a kocsikat, a tömeget. Többen kérdezték már tőle, miért pont az Abbáziát szereti, elvégre olyan gejl dolog odajárni, amikor alig egy sarokra van a Japán az Andrássyn, de Gordon csak vállat vont, és azt felelte: – Mert jó a feketéjük. – Ami nem volt igaz, az Abbáziában a fekete közepes volt, és az egy pengő hatvanas reggeli sem túl bőséges. A törzsasztala miatt szerette. Ott ülhetett az ablak mellett, és reggel nézhette a sürgő Oktogont, este meg a fénybe öltöztetett Andrássy utat.

Azon a reggelen minden jellemezte az Oktogont, csak éppen a sürgés nem. Olyan volt, mintha vasárnap lett volna, úgy hajnali hat körül. A leghangosabb a villamos volt, és sokkal kevesebb autót meg buszt látott a szokottnál. Az üzletek jó része ki sem nyitott, a kávéházak közül is csak minden harmadik. A rendes emberáradat szintén eltűnt: nem voltak bámészkodók, a Lövölde téri piac felé vásárlásba induló cselédek, cipőpucolók, hangoskodó suhancok. Aki arra sétált, láthatóan a dolgára sietett, eltökélten, határozottan.

Gordon megrázta a fejét. Nem lehetséges, hogy Gömböst gyászolják. A kormány miatt sem aggódhatnak, mert ebben az országban akkor sem aggódnak a kormány miatt, ha kellene. Darányi már egy jó hónapja vitte az ügyeket, Gömbös valójában keveseknek hiányzott, válságról szó sem volt. Persze, a kormány lemondott, a kormányzó el is fogadta a lemondását, de még napok kérdése volt, hogy megbízza Darányit a végleges kormány megalakításával. Gordon ilyenkor nem bánta, hogy bűnügyi újságíró. Eleve nem sok affinitása volt a politikához, és amikor belegondolt abba, milyen lelkes és indulatos vélemények csapnak össze azt illetően, hogy Darányi a Nemzeti Egység Pártja mellé kit von be a kormányzásba, egyszerűen nevetségesnek találta az egészet. Nem volt türelme ehhez, és azt is tudta: nincs egyedül csendes apátiájával. A kérdés nem az, hogy Darányi kivel kormányoz, hanem az, hogy merre. És sajnos tudta, látta, milyen irányba indul majd a kormányfő. Nem véletlenül München mellett kezelték Gömböst. Ugyanakkor abban is biztos volt, hogy már most hatalmas tömeg gyűlt össze a gyászmenet útvonalán, és a Parlament előtt. Nem minden nap történik meg még ebben az országban sem, hogy egy miniszterelnököt holtan hoznak haza külföldi gyógykezeléséről.

Fogta a 8 Órai Újságot, belelapozott, aztán letette. A Pesti Hírlappal is ugyanilyen gyorsan végzett. A Pester Loydban elolvasta a német tőzsdei beszámolókat, azok mindennél élénkebben illusztrálták a németországi helyzetet. Ekkor figyelt fel arra, hogy ott áll előtte az asztalon a fekete, mellette a briós. Hátradőlt a székében, megreggelizett, és közben élvezte az Oktogon szokatlan látványát. Mert estig nem lesz egy perc megállása sem, az biztos. Vette a kalapját, felszállt a villamosra, és a Berlini térig a kísértetiesen néptelen, szürkületbe hajló körutat nézte. Ahogy az összes rendőrt és csendőrt az előkészületek miatt utcára vezényelték, úgy az újságírókat is csak a temetésre állították rá. A sportújságírók, a rendőri rovatok munkatársai, a tőzsdei tudósítók, szerkesztők és tanoncok, mindenki Gömbössel foglalkozott. Gordonnak még csak panaszra sem lehetett oka az utolsó megbízatásával, hiszen a Parlamentbe kellett mennie, hogy a helyszínen beszéljen a temetés szervezőivel, persze csak azokkal, akik a valódi munkát végezték, és nem azokkal, akik a nevüket adták az eseményhez. A Berlini téren átverekedte magát a Nyugati pályaudvarra igyekvő, bőröndöket, csomagokat és kosarakat cipelő embereken, a Vilmos császár út irányába. Történhet bármi, a Nyugatinál mindig hatalmas a tumultus.

A Vilmos császár úton azonban teljes csend és béke honolt. A Gömbös holttestét szállító menet már régen elért a Parlamenthez, de az út mentén még mindig ott álltak a rendőrök és a csendőrök, mereven, szálkásan, üres arccal.

Gordon kicsit sietősebbre vette a lépést, elege volt a napból, és időben oda akart érni Krisztinához. Volt még másfél órája. Amit ennyi idő alatt nem lehet kideríteni, azt nem is érdemes.

A Parlament előtt díszőrség állt, még több rendőr, mintha attól tartottak volna, hogy valaki el akarja vinni Gömbös holttestét egy taxidermistához. A főbejárat előtt egy kisebb csoport nyomozó állt. Gordonnak elő sem kellett vennie az igazolványát, mert az egyik detektív azonnal felismerte, és intett az ajtóban álló rendőrnek, hogy beengedheti. Gordon köszönetképpen biccentett felé, és belépett az épületbe. A kupolacsarnokban már ott állt a katafalk. Komoran, túlzó pompával ülte meg a termet. Gordon éppen nekilátott volna megkeresni a szertartás felelősét, amikor az egyik oszlop mögött három férfit pillantott meg. Kicsit hátrébb és oldalt lépett, hogy jobban lássa őket, de egyben fedésben legyen. A három férfi közül kettő jelenlétében semmi szokatlan nem volt. Ha valakinek, hát nekik itt volt a helyük. A kicsit kövérkés, tömött bajszú, hátrafésült hajú Kozma Miklós belügyminiszter egyszerű, sötét öltönyben állt Ferenczy Tiborral szemben. Budapest rendőrfőkapitányának egy kicsit le kellett hajolnia, hogy hallja a belügyminiszter pergő, de mégis halk beszédét. A főkapitány is sötét öltönyt viselt, őszülő haját hátrafésülte, egyik kezét zsebre dugta, a másikkal a nyakkendőjét igazgatta, szeme most is szúrós volt, mint mindig. A harmadik férfi ugyan háttal állt Gordonnak, de minden gond nélkül felismerte az ösztövér, kicsit hajlott hátú alakot, amint szokásához híven háta mögött összekulcsolt kézzel állt. Zakója nem lett simább, hogyan is lehetett volna, hiszen talpon töltötte az éjszakát.

Gordon még hátrébb húzódott az árnyékba. Mit keresett ott Gellért? Persze, a temetési menet részleteit neki is ismernie kell, de pont itt, a ravatal mellett? Miről beszél ilyen elmélyülten a belügyminiszterrel és a főkapitánnyal az V. főcsoport egyik csoportvezető detektívje? Mióta tartozik a gyilkossági csoport egyik emberére a temetés megszervezése? Gordon körbepillantott, hátha meglátja Schweinitzer Józsefet, a VII. főcsoport vezetőjét. Gömbös temetésén nem gyilkossági ügyben kell nyomozni, hanem jó esetben is csak mérsékelt rendzavarástól kell tartani, rossz esetben merénylettől. Akkor pedig a dolog az államrendészetért felelős csoportra tartozik, egészen pontosan Schweinitzerre. De a főcsoportvezető nem volt sehol, és a három férfi testbeszédéből Gordon azt olvasta ki, hogy senki nincs jelen, aki része lehetne a társalgásuknak.

Kozma ekkor befejezte a mondandóját, Ferenczyre nézett, aki mondott még valamit Gellértnek, aztán a két férfi sietve távozott az északi társalgó irányába. Gellért megfordult, és Gordon előlépett az árnyékból.

A detektív arcára egy pillanatra meglepetés ült ki, de csak egy pillanatra. Intett Gordonnak, hogy menjen oda hozzá.

– Látom, tényleg nem aludt az éjjel – kezdte Gordon.

– Jól látja.

– Benne a sűrűjében? Személyesen a belügyminiszter és a főkapitány adja az utasításokat?

Gellért nem válaszolt, de mintha nem is hallotta volna meg a kérdést. A zsebében keresgélt, majd éppen előhúzott egy csomag cigarettát, amikor észrevette, hol is van, és bosszúsan visszacsúsztatta a csomagot.
– Mit is kérdezett? – nézett Gordonra.

– Hol van Schweinitzer?

– Honnét tudjam?

– Azt hittem, ez alapvetően államrendészeti feladat – felelte Gordon.

– Az is, de ez most kivételes helyzet, és… – hagyta abba a mondatot. – Miért magyarázom én ezt magának?

– Nem tudom – vont vállat Gordon.

– Akkor majd hívjon a jövő héten, nekem most mennem kell.

– Csak egy kérdést.

– A jövő héten többet is kérdezhet Rónáról.

– De engem most nem Róna érdekel.

– Hanem.

– Tegnap este találtak egy halott lányt a Nagydiófa utcában – mondta Gordon, és közben kitartóan fürkészte Gellért tekintetét, hátha meglát benne valamit. De nem.

– Remek. Ott már régen találtunk halott örömlányt.

– Honnét tudja, hogy örömlány volt?

– A Nagydiófa utcában? A Klauzál tértől nem messze? Ha úri kisasszony lett volna, akkor tudnék róla, legyen nyugodt. De mivel nem tudok, csak örömlány lehetett. Miért engem kérdez?

– Az V. főcsoporthoz tartozik. Maga ott a csoportvezető, ha emlékeim nem csalnak.

– Először is: nem az én csoportom ügye, mert ha az lenne, tudnék róla. Másodszor: még ha az enyém is lenne, akkor sem foglalkoznék vele, mert ha nem látja, éppen a kormányfőt temetjük szombaton. Hacsak a kommunisták nem robbantják fel a Lánchidat, én mással nem foglalkozom szombat estig.

– A kommunisták fel akarják robbantani a Lánchidat?

– Nekem erre nincs időm – legyintett Gellért, hátat fordított, és a Vadász Teremre nyíló ajtó felé indult. Gordon meg akarta kérdezni, hogy mit keresett a fiókjában a halott lány fotója, de valami oknál fogva nem tette. Gellért kinyitotta az ajtót, és a teremre hirtelen teljes csend szállt. Gordon fogta a jegyzetfüzetét, és elindult megkeresni a szertartásért felelős emberek egyikét.

A Parlamentből egyenesen Krisztinához indult. Az Oktogonnál az órájára nézett. Még volt ideje, nem kellett felszállnia a földalattira. Szeretett sötétedés után az Andrássyn sétálni. Aznap este pedig különleges, hiszen szinte sehol egy lélek nem volt. Gallérját felhajtotta, úgy sétált a kihalt úton, a levelüket hullató fák alatt. A Szív utcánál jobbra fordult, léptei visszhangoztak a járdán, a szürke épületek között. Az egyik kapualjban egy pár ölelte egymást, Gordon közeledtére szétrebbentek. A sarkon szenet lapátolt a házmester. Gordon biccentett neki, a férfi megtörölte fekete homlokát.

A Lövölde tér üres volt, elhagyatott, mintha a környező házakban is kevesebb lett volna az élet. Csak itt-ott pislákolt fény egy ablakban, a fák között a levegő sem mozdult. A pultok üresen álltak, a szemetet eltakarították, a kóbor kutyák és kivert macskák pedig megettek mindent, amit az árusok hagytak maguk után.

Krisztina a tér túloldalán lakott, a harmadik emeleten. A kapu még nyitva állt, a házmester csak nyolc után szokta bezárni. Felsétált a harmadik emeletre, a lépcsőfordulónál jobbra fordult, és a leghátsó lakás felé indult. A belső udvaron csend honolt, az ilyenkor szokásos gyerekzsivaj helyett két fáradt veréb pörölt egymással a kiszáradóban lévő ecetfán.

Krisztina már felöltözve nyitott ajtót. Mindig sikerült megtalálnia az egészséges egyensúlyt, amelynek köszönhetően elegáns volt, ugyanakkor nem öltözte túl Gordont, aki számára a divat annyit jelentett, hogy nyáron vékonyabb szürke öltönyt viselt, télen meg vastagabbat. Krisztinán sötétbordó kosztüm volt, a szoknya alól épphogy kivillant a bokája. A kosztümkabát alatt törtfehér blúzt viselt, felső gombja kigombolva. Arcát soha nem festette, most sem tette. Orra nyergén még ott volt a szemüvege, melyet nyilvános helyen soha nem viselt. Azt mondta, öregíti, amire Gordon mindig legyintett. – Fiam, láttam már néhány harmincas nőt, és nekem nyugodtan elhiheti, legalább öt évet letagadhat a korából – mondta neki nem sokkal a megismerkedésük után. – Nem érdekel, hány nőt látott eddig, Zsigmond – replikázott Krisztina. – A részletektől is kíméljen meg. Maga mondta, hogy mostantól kezdve csak egy nő van az életében. – Gordon szívesen helyesbített volna, de tudta, felesleges.

Félhosszú, göndör, barna hajára egy helyes kis kalapot tett, amiért Gordon nem győzött elég hálás lenni neki. Ki nem állhatta a széles karimájú, tolakodó és feltűnő kalapokat.

– Nos? – kérdezte Krisztina, amikor beértek a nappaliba.

– Mit nos? – kérdezett vissza Gordon.

– Elfelejtette, igaz?

– Biztosan. Mit is felejtettem most el?

– Maga akart ma este elmenni a Zanzibárba. Valami londoni dizőzt meghallgatni.

– New York-i – javította ki Gordon, azzal ledobta a kabátját az ágy mellett álló thonet-székre. Ugyan szeretett Krisztinánál lenni, a foteleket igencsak hiányolta. A nő ugyanis a legújabb enteriőrdivat szerint rendezte be kis lakását. Egyszerű ágy a sarokban, mögötte szekrény. Az ágy előtt kétfedeles dohányzóasztal, rajta egy fehér hamutartó. Az ágy másik végében egy háromfiókos kisszekrény, tetején egy porcelánfigura, fölötte hosszú, díszítetlen keretben tükör. Amellett a tartón a lakás két növénye közül az egyik: egy cserepes virág, Gordon képtelen volt megjegyezni a nevét. A falon egyetlen absztrakt kép, ennyi. Krisztina még Berlinben szerette meg az új divatot, és gondosan ügyelt rá, hogy semmi ne törje meg a szoba egységét. Gordon nemegyszer szentségelt a fotel hiánya miatt, de Krisztinát nem érdekelte különösebben Gordon morgása. – A lakásában annyit ülhet azokban a lelakott fotelekben, amennyit csak akar – közölte, mire Gordon megvonta a vállát.

Krisztina az ajtófélfának dőlve várt, amíg Gordon végez a fürdőben. Gyorsan lemosta arcát, haját hátrasimította vizes kezével, nyakkendőjét megigazította, és csatlakozott Krisztinához, aki szemüvegét levéve megkérdezte: – Jó, nem londoni, hanem New York-i. Kiket is hallgatunk meg ma?

– Lucy és Nora Morlent. A Morlen Sisterst – felelte Gordon.

– És azok ma este fellépnek. Ma.

– Maga szerint a Zanzibár lemondja a sok pénzért ideutaztatott énekesnőket egy miniszterelnök halála miatt?

Krisztina a Szív utca sarkán a földalatti felé fordult, de Gordon gyengéden az Oktogon felé irányította.
– Fiam, nézze csak meg az Andrássy utat. Mikor látta ilyen csendesnek? Különben is, a Teréz körútra kell mennünk, odáig meg csak kibírja magas sarkúban.

– És akkor végre el is mondja, mi zavarja annyira?

Gordon bólintott.
– Tegnap éjjel történt valami a Nagydiófa utcában.

– Ott mindig történik valami.

– De ilyen még nem – gombolta be a kabátját Gordon, majd belekarolt Krisztinába, és elmesélte neki, mi történt tegnap éjjel és ma délután. Krisztina csendben végighallgatta, és csak akkor szólalt meg, amikor ráfordultak a Teréz körútra.

– És mit akar tenni? – kérdezte.

– Tenni? Mit akarok tenni?

– Bizony. Mit akar tenni. Ezt kérdeztem.

– Miért kellene tennem bármit is?

– Mert ez nagyon gyanús, Zsigmond. Magának nem?

– Nem mondom, néhány részlet nem stimmel.

– Nem stimmel? – állt meg Krisztina. – Néhány részlet?

– Krisztina, ne csinálja nekem a drámát. Meghalt egy lány a Nagydiófa utcában. És kész. Nem igazán biztonságos környék.

– Máshogy kérdezem. Még ha nem is lett volna ott a kép Gellért fiókjában, magának nem gyanús, hogy egy zsidó lányt találnak holtan a Klauzál tértől nem messze?

– Miért lenne gyanús? Ott a Dohány utca.

– Hány Dohány utcai zsidó lányról hallott, aki kéjnőnek állt?

Gordon elnézett a Blaha Lujza tér felé. Amikor csöngetett mögötte a villamos, összerezzent.

– Nem sokról.

– Olyanról meg végképp nem nagyon hallhatott, akinek imakönyv van a retiküljében, slussz. Csak egy Mirjam.

– Mit jön nekem ezzel a Mirjammal? Mintha tudnom kellene, mi az.

– Zsigmond, ugyan öt éve, hogy hazajött, de azért van még mit tanulnia.

– Ne mondja.

– De mondom. Itt és most, ebben az országban igenis számít, hogy ki zsidó, és ki nem.

– Most majd megint jönni fog a szász gyökereivel, meg azzal, hogy magának Erdélyben zsidó és román barátai is voltak.

Krisztina kihúzta a karját Gordonéból, sarkon fordult, és határozott léptekkel elindult az Oktogon felé. Gordon utána sietett.

– Ne haragudjon.

– Maga olyan faragatlan néha, hogy nem is értem, miért engedem be az ágyamba.

– A maga ágyába? Azt a modern szörnyeteget tőlem kapta.

– De én alszom benne. És maga, ha éppen nem felejtkezik el rólam.

Gordon vett egy mély levegőt. Nem akarta tovább feszíteni a húrt. – Rendben van. Ne haragudjon, megkövetem magát. Faragatlan voltam. És igaza van, nekem is gyanús ez a dolog.

Krisztina bólintott.
– Mit akar tenni?

– Nincs ötletem. Hacsak… – gondolkodott el egy pillanatra. – Hacsak meg nem keresem Vogelt. Ő talán tudja, ki készítette a mezítelen képet.

– Ezt most úgy mondja, mint ha nekem tudnom kellene, ki az a Vogel.

– A Magyarország rendőri tudósítója – felelte Gordon. – Még mutattam is magának azt a remek cikksorozatot, amit a város szerelmi életéről írt.

– Csuliról meg a galerijéről?

– Emlékszik maga, ha akar.

A kihalt körúton valahogy disszonáns volt a Zanzibár rikító neonfénye. Gordon előrement, a ruhatárban leadták a kabátjukat, és leültek egy asztalhoz, távol a színpadtól. Az asztalokon vöröses fényű bronzlámpák égtek, a zenekar visszafogottan játszott, készülve az esti produkcióra, pincérek sürögtek megrakott tálcákkal, párok bújtak össze, a levegőben cigarettafüst szaga keveredett a babgulyáséval és a bécsi szeletével.

Gordon rágyújtott, intett a pincérnek, Krisztinának vörösbort rendelt, magának pedig francia konyakot. A zenészek abbahagyták a játékot, a konferanszié bejelentette, hogy tíz perc szünet után folytatják a New York-i énekesnőkkel. A beszélgetés zaja felerősödött, így Gordon elsőre nem is hallotta, hogy Krisztina szól hozzá, mert a vendégeket pásztázta.

– Mit mondott?

Krisztina sóhajtott.
– Azt, hogy velem is történt ma valami.

– Meséljen – könyökölt Gordon az asztalra.

– Kaptam egy levelet Londonból.

– Londonból.

– Onnan. Azt írják, hogy… – hagyta abba, aztán benyúlt a retiküljébe, és elővett egy borítékot. – Olvassa el.

Gordon elvette a borítékot, és kivette belőle a levelet. „To Miss Krisztina Eckhardt, Budapest…”, állt a levél tetején, fölötte meg egy ostoba kis pingvin alakja. Gordon átfutotta, majd visszaadta.

– Nem örül? – kérdezte Krisztina.

– Dehogyisnem.

– Nem akarja, hogy elmenjek?

– Ezt nem mondtam.

– Azt akarja, hogy maradjak?

– Ezt sem mondtam.

Krisztina megrázta a fejét, majd a színpad felé nézett, és belekortyolt a borába.

– Egy frissen alakult angol kiadó egyik vezetője látta a munkáját a Berlini olimpián, és úgy döntött, hogy maga kell nekik a grafikai részlegre – gyújtott rá Gordon.

– Pontosan.

– Jó. Ne értsen félre, nem akarok gúnyolódni, és faragatlannak sem látszani, de azt elmagyarázná nekem, minek olyan kiadónak grafikus, amelyik nem illusztrált könyveket ad ki, és minden könyvüknek ugyanolyan a borítója? Három részre osztott, középen fehér, alul meg felül valami más?

– Szóval maga ismeri a Penguint.

– Ismerem.

– Akkor azt is tudnia kellene, hogy nem ugyanolyan minden borítójuk. Egyébként meg mást is terveznék nekik.

– Helyes.

– És csak egy évre mennék.

– Mitől olyan biztos benne?

– Ha nem emlékezne, pár hete kértek fel az Eucharisztikus Világkongresszus anyagainak tervezésére. Jó, egy részére.

– Az másfél év múlva lesz.

– Tudom, ezért fogok visszajönni egy év múlva. És ha már itt tartunk, eljöhetne velem. Egy héten belül választ kell adnom. Ha nem fogadom el, mást kell keresniük. De ha igent mondok, velem jöhetne.

– Londonba.

– Oda.

– Nem megyek, Krisztina, és ezt maga is jól tudja. Nem mehetek. A tata miatt.

– Tudom. Akkor most mit szól? Menjek?

– Ha fontos magának.

– Magának fontos, hogy maradjak? – kérdezte Krisztina.

– Magának fontos, hogy menjen – felelte Gordon.

Kilenc óra is elmúlt, mire kijöttek a bárból. Krisztinának kifejezetten nem tetszett a két amerikai nő előadása, Gordon viszont elmélyülten hallgatta őket, láthatóan élvezte az ugráló, tüllszoknyás, nagy parókájú, fehér mosolyú nők énekét.

– Akkor most mutassa meg, hol történt – húzta szorosabbra kabátját Krisztina.

– Micsoda történt hol?

– A halott lány. Hol találták meg.

– A Nagydiófa utcában.

– Tudom, mondta – azzal elindult a Blaha Lujza tér felé.

– Most meg hová megy? – szólt utána Gordon.

– Oda – felelte Krisztina. – Majd megkérdek valakit, melyik kapualjban feküdt a holttest.

Gordon sóhajtott egy mélyet, kipöckölte félig elszívott cigarettáját az úttestre, és utána indult.

– Milyen ruha volt rajta? – kérdezte Krisztina, amikor mellé ért. Gordon elmondta. – A körme? A keze? – Gordon felidézte, hogy a lány keze ápolt volt, körmei pedig szépek, nem töredezettek. – A haja? – Gordon itt már bajban volt, mert azt hitte, Krisztina a frizurájára gondolt, de nem. – Úgy értem, zsíros volt? Kócos? Festett? – Nem, rázta meg a fejét Gordon. Krisztina tovább folytatta a kérdezősködést, Gordon türelmesen válaszolt, már ha tudott. – Mit figyelt meg maga? – nézett rá a Wesselényi utca és az Erzsébet körút sarkán. – Csapnivaló detektív vált volna magából.

Gordon addig nem szólalt meg, amíg oda nem értek a Nagydiófa utcához. Befordult, és a jobb oldalon a második ház előtt megállt.
– Itt találták meg – mutatta Krisztinának.
Fölöttük kinyílt egy ablak.
– Manci! Azonnal takarodj fel ide! – kiáltotta egy részeg hang.
– És még most sem érdekli, mit keresett itt egy zsidó örömlány? – szegezte Krisztina a tekintetét Gordonra. – És ha már itt tartunk. Látott már maga zsidó kéjnőt? Ha érdekli a véleményem, nem az a kérdés, hogy mibe halt bele, hanem az, hogy miként lett egy tisztes polgári családból származó zsidó lányból prostituált.

Kategóriák

• A budapesti kém (9)
• Budapest noir (12)
• Budapest romokban (3)
• Bűnös Budapest (9)

Címkék

• fogadtatás (7)
• fordítások (1)
• hírek (1)
• interjúk (1)
• kontakt (1)
• letöltések (1)
• linkek (1)
• részlet (4)
• szerző (1)

Legutóbbi kommentek

Még nincsenek kommentek.

Blog archívum

• Legújabb bejegyzések
• 2012. február
• 2011. augusztus
• 2011. május
• 2011. április
• 2011. március
• 2010. november
• Teljes archívum

Blog motor