kiadó a szerzőről kontakt letöltések linkek Archívum english

Keresés

hírek

A Budapest noir megjelent 2012. január 31-én az Egyesült Államokban a HarperCollins gondozásában, Olchváry Pál fordításában. (A regény fogadtatásáért kattintson ide.)

A Bűnös Budapest 2012. február 3-án jelent meg Németországban a Knaur TB gondozásában.

Január végén az Agave megjelentette a Budapest  noirt ekönyvben is, amely a logóra kattintva vásárolható meg. A regény mellett eredeti térképek, valamint három Gordon-novella is helyet kapott.

Elolvasom »

Budapest noir amerikai fogadtatás

Budapest noir

„Cselédek gyufát isznak, villamos elé vetik magukat, borbélymesterek darabolják fel szeretőjüket, elvált asszonyok vágják fel ereiket borotvával, iparossegédek vetik le magukat a Ferenc József hídról, féltékeny tisztviselők szurkálják agyon feleségüket böllérkéssel, üzletemberek lövik agyon riválisaikat revolverrel – a lehetőségek végtelenek, ugyanakkor nyomasztóan egyformák, hiszen a vége mindig ugyanaz.”

Budapest, 1936. október. Gömbös Gyula halott. A Terézváros egyik kapualjában egy fiatal zsidó lány holttestére bukkannak. Az Est helyszínre érkező bűnügyi zsurnalisztája, Gordon Zsigmond kérdezősködni kezd, de mindenütt falakba ütközik. A szálak egyszerre visznek felfelé, a társadalom legfelső rétegeibe, és lefelé, a nyomor és elkeseredettség szörnyű világába. Gordont hajtja szimata és kíváncsisága, és minél jobban el akarják ijeszteni, ő annál kitartóbban követi a nyomokat. Nem tudja, kiben bízhat, nem tudja, kit milyen hátsó szándék mozgat, nem tudja – de nem is érdekli –, mikor milyen érdeket sért.  Egy dolgot akar csupán: megtalálni a lány gyilkosát, mert rajta kívül ez senkit sem érdekel.

***

Kondor Vilmos regénye (amelybe itt lehet beleolvasni) megjelenését követően jelentős visszhangot keltett az olvasók és a kritikusok körében egyaránt, valamint nemzetközi visszahangja is nagyon pozitív. 2008 óta több külföldi kiadó megvette a jogait, 2011 őszén az Egyesült Államokban is napvilágot fog látni.

A korabeli Budapesten való eligazodást segítheti ez a két térkép a 30-as évek elejéről.

A regényt az alábbi logóra kattintva lehet megrendelni.

budapest noir részlet

Egy

Amióta hosszas átalakítás után végre megnyitották a Balaton kávéházat, a kávéba eleve cukrot tettek – hacsak az ember nem szólt nekik. Gordonnak ez rendre kiment a fejéből, így aztán legyintett, megitta a feketét cukorral, összehajtotta a Pesti Naplót, felállt, fizetett, feltűrte a gallérját, és kilépett a Rákóczi útra. A Blaha Lujza tér felé pillantott, látta a kiadóvállalat neonfényeit a távolban, majd benyúlt a zsebébe, elővett egy cigarettát, és rágyújtott.

Tőle pár méterre egy izgatott rikkancs üvöltözött. Az utca esti közönsége elkapkodta a lapot a fiú kezéből, akinek köténye egyre lejjebb csúszott a derekán a sok aprótól.

Gordon megindult az Erzsébet híd felé. Útközben csak felületes pillantást vetett a kirakatokra, alig figyelt az autók tülkölésére. Néha diszkréten mellé lépett egy zűrös kinézetű alak, aki vagy selyemharisnyát próbált rásózni, vagy egy hölgy minden bizonnyal felejthetetlen szolgálatait. Gordon meg sem állt, a csikket eldobta, majd ránézett az órájára. Ha siet, még időben odaérhet a Ferenc József térre. Persze felülhetett volna egy buszra is, de annak ellenére élvezte az esti sürgést és felbolydulást, hogy alig vett róla tudomást.

A Károly körút elején egy másik rikkancs üvöltözött. Gordon nem is értette, miért nem rekednek be. Arra gyanakodott, hogy esetleg tojást isznak, akár az operaénekesek, de aztán elhessegette a gondolatot. Annyira meg nem érdekelte, hogy akár egyszer is megkérdezzen egy rikkancsot, pedig lett volna rá lehetősége.

– Meghalt Gömbös! A miniszterelnök halott! A holttestet vonattal hozzák haza Németországból! Meghalt Gömbös! A kormány válságülést hívott össze! – kiabálta a tizennégy év körüli gyerek félrecsúszott sapkában, kipirult arccal. – Itt Az Est! Gömbös meghalt! – rikoltozta tovább a fiú, majd amikor megpillantotta Gordont, az újságot lobogtatta felé. – A legfrisebb hírek Az Estben! Meghalt a miniszterelnök! Vegyen egy lapot a méltóságos úr!

Gordon csak a fejét rázta.
– Nem kell nekem lap, fiam. Tudom, hogy meghalt a miniszterelnök – közölte, azzal továbbindult. Én írom a híreket, tette hozzá magában, már ha a hírek engedik megírni magukat.

Az Apponyi tér után hirtelen jobbra fordult a Városház utcára, és jólesett neki a viszonylagos csend és nyugalom. Nem tudta túltenni magát Róna ügyén. Napok óta ezen járt az esze, egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy igaz lenne, amivel gyanúsítják. Napok óta ezen az ügyön dolgozott, erről beszélt – vagy legalábbis próbált beszélni – mindenkivel, akinek csak köze lehet Rónához, de folyamatosan falakba ütközött.

Átvágott a kihalt, esőtől felázott Erzsébet téren, és ahogy kifordult a Tisza István útra, a Duna felől fújó jeges szél majdnem letépte a kalapot a fejéről. Megborzongott a szokatlan októberi hidegben. Reggel még nem így nézett ki az idő, ezért se sálat, se kesztyűt nem vett, az őszi felöltője helyett pedig a raglánjába bújt bele.

A főkapitányság épülete előtt álló rendőr biccentett Gordonnak, aki már megszokta, hogy a Zrínyi utca 4. szám alatti, új bejáraton menjen be az épületbe, amelyet a detektíveknek tartottak fenn. Az összes ügyeletes tiszt ismerte őt, szinte szabad bejárása volt a főkapitányságra. Az ügyeletes tiszt aznap este egy fiatal fiú volt, aki Gordon előtt ismeretlen oknál fogva mindig túláradó tisztelettel köszöntötte őt.

– Jó estét kívánok a szerkesztő úrnak! – üdvözölte Gordont, aki válaszul biccentett, és már indult is volna fel a lépcsőn, de az ügyeletes utána szólt. – Amennyiben Gellért detektívfelügyelő urat keresi a szerkesztő úr, a felügyelő úr azt üzeni, hogy most éppen nincsen benn. Sürgősen elhívták egy értekezletre.

– Sebaj, fiam, majd megvárom a szobájában – tette Gordon a korlátra a kezét, ám a fiú csak nem hagyta továbbmenni. – Mert, ugye, Gömbös miniszterelnök ma meghalt, és a… – folytatta, de gyorsan észbe kapott. – De ezt bizonyára méltóztatik tudni.

– Tudom, fiam – felelte Gordon, és a lépcsőn felsietett a második emeletre. A folyosón jobbra fordult, és a bal oldali utolsó szobához ment. Bekopogott, ki tudja. Mivel választ nem kapott, benyitott Gellért Vladimir irodájába. A csoportvezető detektívfelügyelő szobája üres volt, csak egy lámpa égett az asztalon. Gordon becsukta maga mögött az ajtót, és az ablakhoz lépett. Gellért különös kegyben részesült: irodája egyike volt azon keveseknek, melyeknek az ablaka a Dunára néz. Gordon rágyújtott, aztán pár pillanatig kifelé bámult, és nézte a kivilágított Lánchidat, a Várat, a Dunán úszó és horgonyzó hajókat, a mérhetetlen lassúsággal vánszorgó vontatóhajókat. Elnyomta a csikket, majd leült az íróasztallal szemben álló két fotel egyikébe.

Elővette a jegyzetfüzetét, hogy pontosan átnézze, mit is akar megtudni Gellérttől. Még hétfőn beszélt a detektívvel telefonon, és akkor kérte meg, hogy segítsen neki némi információval Rónáról. Gordon érdemben már nem sokat tehetett, hiszen Róna Ernő tárgyalása aznap délelőtt megkezdődött, mégis úgy érezte, kötelessége a mindig segítőkész detektív ügyében kideríteni az igazságot.

A városban elszaporodtak a valutaüzérek, akik az ingatag valutahelyzetet kihasználva igyekeztek komoly pénzekhez jutni – gyakran szép sikerrel. Az érintett galeri módszere egyszerű volt: Szörtsey István emberei áldetektívnek adták ki magukat, és egész egyszerűen elszedték a pénzt a valutaüzérektől. Egy Bondi Arnold nevű tőzsdebizományos egy napon bement Rónához az irodájába, és elpanaszolta, hogy ötezer pengővel rövidítették meg. A detektív, aki a csalókra és hamiskártyásokra szakosodott, elővette egy Grósz Gyula nevű férfi képét, akit a kollégáival – éppen az áldetektívként elkövetett bűncselekmények miatt – már egy ideje figyeltek, Bondi azonban nem ismerte fel. Róna ekkor azt javasolta, tegyen feljelentést, amit Bondi meg is tett, majd rendszeresen zargatta a nyomozót, hogy hogyan áll az ügye. Amikor Róna tájékoztatta, hogy még dolgoznak rajta, Bondi mérgesen távozott, majd pár nap múlva az ügyvédje útján feljelentést tett Róna ellen, mely szerint a detektív százötven pengőt fogadott el tőle, hogy majd ennek fejében visszafizetteti az áldetektívekkel az ötezer pengőt. Az ügyben nyomozást rendeltek el, és éppen azon a reggelen tartották az első tárgyalást.

Ekkora marha lenne Róna? Rongyos százötven pengőért kockáztatná a karrierjét, a nyugdíját? Az ügy ködös volt, mindenki tagadott. Egyedül Bondi és bűntársai állították, hogy ők igenis lefizették Rónát. Bár Gellért Vladimir a gyilkosságokért felelős V. főcsoport egyik csoportvezetője volt, Róna pedig a bizalmi lopásokért, csalásért és hasonló bűncselekményekért felelős IV. főcsoportnál dolgozott, jól ismerték egymást, s ha barátok nem is voltak, de mindig számíthattak egymásra. Gellért emiatt fog segíteni neki. Ha mást nem is tesz, hát irányba állítja. Ha pedig nem, akkor az is jelent valamit, talán még többet is.

Gordon felállt a fotelból. A falióra kilencet ütött. Az asztalon patinás rend uralkodott, mint mindig. A bal oldali stócban az éppen aktuális ügyek aktái feküdtek, középen a detektív sűrűn teleírt naptára, a jobb oldalon az írógépe, félretolva. A naptár előtt egy szecessziós bronz tintatartó, előtte tollszár, egy kis dobozkában pedig tollhegyek. Gellért sokszor mondta, hogy az írógépet még csak-csak megszokta, de a töltőtollal már nem tudott megbarátkozni.

Neki azonban semmi gondja nem volt vele, a tollszárat maradi és elavult találmánynak tekintette. Jegyzetfüzetét az asztal sarkára tette, és éppen pár kérdést akart leírni,a mikor hirtelen felegyenesedett. Ennyi erővel az asztalhoz is leülhet, nem egyszer tette már meg Gellértre várakozva. Az asztalt megkerülve leült a székbe, amelyet azonban hiába próbált maga alá akarta húzni, nem ment. A szék megakadt valamiben. Gordon jobbra nézett, és látta, hogy a szék a kihúzott fiókban akadt el. Megrázta a fejét. Erre még nem volt példa. Valóban kiváló kapcsolatot ápolt Gellérttel az elmúlt öt évben, ám arra még nem akadt példa, hogy a fiókját nyitva hagyta volna. Sőt, mindig gondosan bezárta, a kulcsot pedig mellényének zsebébe rejtette. Gordon ott ült, és nézte a kihúzott fiókot. Kicsit lejjebb csúszott a széken. Egy dossziét látott a fiók alján feküdni, semmi jelölés, csak egy egyszerű hivatali dosszié, fedőlapján üresen hagyott címsorral. Az alján viszont kilógott egy fénykép sarka.

Gordon egy ideig csendben, mozdulatlanul ült. Nézte a fiókot, benne a dossziét és a fénykép sarkát. Rágyújtott. A gyufát a hamutartóba dobta, fújta a füstöt, és egyre csak a fiókot fixírozta. A cigarettát letette a márványtálka szélére, odanyúlt a fiókhoz, egy kicsit kijjebb húzta, éppen csak annyira, hogy meg tudja emelni a fedelét.

Felvette a cigarettát. Szívott egy mélyet, majd kiemelte a dossziét a fiókból, maga elé tette, és kinyitotta. Jól látta. Semmi más nem volt benne, csak két fénykép. A felső egy fiatal lányt ábrázolt. Egy drapériával letakart asztal mellett állt, a háttérben súlyos függöny. Arckifejezése egyszerre volt szomorú és incselkedő. Ugye tetszem neked? – kérdezte a lány arca. Tudom, hogy tetszem neked, mindenkinek tetszem.

Gordon előrehajolt. A lány a mosolyon kívül mást nem viselt. Ott állt ledéren, világos szemében bujasággal és szomorúsággal, hosszú combokkal, a szokottnál teltebb, kerek mellekkel, vékony csípővel, vállára omló sötét, enyhén göndör hajjal. Gordon a lány szemét fürkészte. Rájött, hogy nem incselkedést, hanem dacot lát benne. Teste hibátlan, fiatal és ruganyos. Illetve mégsem hibátlan. Maga elé emelte a fényképet, majd a lámpa fényköre alá tartotta, és közelebbről megnézte a bal karját. A könyökhajlat alatt pár centivel egy anyajegy barnállott. Mint egy kétpengős, alig nagyobb.

Gordon félretette a fényképet, és felvette a másikat. Ez is műteremben készült, bár teljesen más körülmények között. A portrén ugyanaz a lány nézett a lencsébe. Haját feltűzte, arca komoly volt, nyomát sem lehetett látni rajta a dacnak, talán inkább a szomorúságnak. Szabályos vonások, erőteljes szemöldök, világos szemek. Meg sem kellett néznie a másik képet, hogy tudja: ugyanarról a lányról van szó.

Fogta a két képet, visszatette őket a dossziéba, azt a fiókba, felállt, megigazította a széket, és odalépett az ablakhoz. A várost nézte, aztán az óráját.

Éppen indulni készült, amikor nyílt az ajtó. Gellért lépett be lendületesen. Komor arca a szokottnál is komorabbnak látszott. Zakója meggyűrődött, a szeme alatti karikákat épphogy eltakarta a szemüvege. Ösztövér testének minden mozdulata fáradtságról árulkodott. Gordon megfordult, hogy üdvözölje, de a detektív felemelte a kezét.

– Ne mondjon semmit – szabadkozott. – Tudom, hogy ma estére beszéltük meg, de dr. Ferenczy főkapitány hivatott minket.

– Holnap reggel érkezik a miniszterelnök holttestét szállító vonat a Keletibe – bólintott Gordon.

– Nem mondom, számítottunk arra, hogy meghal, főleg amióta Darányi vette át az ügyek vitelét. Én arra fogadtam volna, hogy lemond, de lényegében mindegy.

– Mindegy – mondta Gordon.

– Hiába volt kész tervünk a miniszterelnök temetésére, de még így is rengeteg a tennivalónk – magyarázta Gellért. – A főkapitány minden detektívet, rendőrt és csendőrt szolgálatba helyezett, hogy megfelelően biztosíthassuk a gyászmenetet a Keleti pályaudvartól a Parlamentig.

– A belügyminiszter feloldja a gyülekezési tilalmat? – kérdezte Gordon.

– Miért tenné?

– A gyászmenet és a temetés nem gyülekezés?

– Ezt ugye nem kérdezi komolyan – nézett rá a szemüvege fölött Gellért.

– Nem – felelte Gordon. – Akkor nem is zavarom. Azt hallotta, hogy Tartsányi-Schreiber Róna mellett tanúskodott?

– Hogyne hallottam volna. Dániel értelmes és logikus ember. Ha nem haragszik…

– Természetesen – lépett el az ablaktól Gordon. – Gyanítom, a temetésig nem is érdemes keresnem.

– Nem – ült le a székébe Gellért, majd a helyére tolta a fiókot.

– Majd keresem telefonon. Jó éjszakát.

– Vitéz Kozma Miklós belügyminiszter és titkos tanácsos rendelete értelmében ma éjjel egyetlen rendőr sem alszik – felelte Gellért, miközben naptárára húzta az írógépét, papírt fűzött bele, és szemüvege mögül hunyorogva gépelni kezdett. Gordon nem tudta eldönteni, érzett-e némi gúnyt a nyomozó hangjában.

A Rákóczi úton láthatóan kevesebben voltak. A bárok, lokálok egy része már bezárt, a kávéházak is lassan kiürültek. Ezzel szemben az utcán szokatlanul sok rendőrt és csendőrt látott, amint mereven álltak az út szélén, felkészülve a hosszú éjszakára. A Balaton kávéház mellett elhaladva megpillantotta a táblát a kávéház ajtaján: „Október 10-én a miniszterelnök halála miatt zárva vagyunk.” Mivel Gordonnak úgysem lett volna ideje kávézni, ezért nem is érdekelte különösebben a bejelentés, amely – most, hogy felfigyelt rá – minden üzlet, étterem, hivatal és kávézó ajtaján ott függött.

A Blaha Lujza téren egy üres villamos haladt keresztül. A város szinte teljesen elnémult, mire Az Est szerkesztőségéhez ért. Az éjszakai portás vígan intett felé. Ha nem a szekrénykéjében lapuló borosdemizson miatt volt ilyen jókedvű, akkor talán Gömbös halálának örült. – Jó estét, szerkesztő úr! – emelte meg a sapkáját, és a kis ablakon kihajolva figyelte, ahogy Gordon eltűnik a lépcső tetején.

A szerkesztőségben az ügyeletes gépírón kívül senki sem tartózkodott. Amióta Gordon Az Estnél dolgozott, mindig Valéria volt az éjszakai ügyeletes gépíró. Most is ott ült az asztalánál, gépébe fűzve a papír, hófehér haján csillogott a lámpa fénye, szemét azonban sötét szemüveg takarta, Valéria legféltettebb tulajdona. Büszkén mutogatta mindenkinek a szerkesztőségben a ritka kincset, egy hegymászók által használt, oldalt kis bőrlebernyeggel ellátott szemüveget, melyet az egyik barátnője hozott neki a svájci Bernből. Lámpafénynél csak ezzel tudott olvasni, a napot meg – állítása szerint – tíz éve nem látta. – Az albínók sorsa – magyarázta egyszer Gordonnak. – De nem bánom. Itt minden nyugodt, csendes, és hajnalban mindig tudok néhány órát olvasni – emelte fel a kezében tartott füzetet, az Atheneaum Detektívregénytárának legújabb kötetét.

– Mi a baj, Zsigmond? – kérdezte Valéria. – Nem tud aludni? Krisztina kirakta a szűrét?

– Délelőtt már nem lesz időm megírni a szentlőrinci borbélymestert – felelte.

– A darabolósat?

– Azt. – Azzal odament az asztalához, Valéria pedig fekete szemüvege elé emelte a vékony kis kötetet, és folytatta a történetet. Gordon kibújt a raglánjából, és felakasztotta a fogasra. Kalapját az asztalra dobta, de előtte lerázta még róla az esővíz maradékát. Felkapcsolta a lámpát, papírt fűzött az írógépébe, majd elővette jegyzetfüzetét, és gépelni kezdett.

„Megdöbbentő bűntény híre érkezett ma délután Budapestre. Szentlőrinckáta községben borzalmas gyilkosság történt: Novotny Frigyes 46 éves borbélymester megfojtotta a vele közös háztartásban élő Barta Erzsébet 30 éves elvált asszonyt. A gyilkosság után a borbélymester feldarabolta, azután elégette a holttestet. A gyilkosság már márciusban történt, de csak most fedezték fel. Új lakók költöztek a borbélymester házába, Zombori János iparos a feleségével. Az asszony begyújtott a kemencébe, kenyeret akart süni. A tűz rosszul égett. Zomboriné kitisztította a kemencét. Ekkor megdöbbentő felfedezést tett. Emberi csontokat talált a kemence hamujában. Azonnal a csendőrségre szaladt, ahol…”

Megszólalt a telefon. Gordon felkapta a fejét, de amikor látta, hogy Valéria felveszi, folytatta a cikket.

„…közölte a felfedezést a csendőrőrs vezetőjével.”

– Zsigmond!

Gordon megfordult.

– Magát keresik.

– Kicsoda?

– Azt mondja, Kalmár a neve.

Gordon felállt, és odasietett a telefonhoz.

– Honnét tudja, hogy itt vagyok? – kérdezte.

– Nem tudtam, de gondoltam, nem árt megpróbálni.

– Na, mi az?

– A szokásos, a maga asztala. Találtunk egy lányt.

– Milyen lányt?

– Maga szerint milyet? Halottat.

– Kinek szólt róla?

– Mindig magával kezdem – felelte a rendőr.

– Azt meghiszem. Maga is ott van a helyszínen?

– Nem, a kapitányságról hívom. Eddig mindig kifizette az öt pengőmet, miért pont most ne fizetné ki.

– Mondja a címet.

– Ezért külön hálás lehet, Gordon. Mindjárt a szomszédban van.

– Ha azt mondja, hogy egy cselédet csapott el a villamos a körúton…

– Nem mondom. A Nagydiófa utca elején már látni is fogja a rendőröket. Ott állnak egy szép és nagyon meghalt lány holtteste körül.

– Gyufát ivott? Kiugrott az ablakon?

– Honnét tudjam? De szerintem igyekeznie kellene, ha még látni akarja. A hullaszállító már tíz perce elindult.

Gordon belebújt a raglánjába, fejébe csapta a kalapját, kifele menet mormogott valamit Valériának, és lesietett a lépcsőn.

Pár perc alatt odaért a Nagydiófa utcába. Ahogy bekanyarodott a Rákóczi útról, már látta a fekete autót, mellette néhány egyenruhás rendőrt és két civil ruhásat. Gordon ránézett az órájára: tíz óra is elmúlt. Általában kerülte a gyilkossági helyszíneket, eleget látott belőlük, és Az Estnél eltöltött öt év után már nem nagyon érhette meglepetés. Ennek ellenére sietett, mert Kalmár neki szólt először, így másnap – Gömbös halála ide vagy oda – minden lap erről fog írni. De ő az egyetlen, aki a helyszínen járt, és ez többet ért öt pengőnél.

Az Est bűnügyi zsurnalisztájaként sokkal jobban ismerte a halál ezer módját, mint szerette volna. Cselédek gyufát isznak, villamos elé vetik magukat, borbélymesterek darabolják fel szeretőjüket, elvált asszonyok vágják fel ereiket borotvával, iparossegédek vetik le magukat a Ferenc József hídról, féltékeny tisztviselők szurkálják agyon feleségüket böllérkéssel, üzletemberek lövik agyon riválisaikat revolverrel – a lehetőségek végtelenek, ugyanakkor nyomasztóan egyformák, hiszen a vége mindig ugyanaz.

A kapualj felé igyekezett, de az egyik egyenruhás elé lépett. Gordon odaszólt Stolcz Andor detektívnek, aki intett a rendőrnek, hogy álljon csak félre. Gordon jegyzetfüzettel a kezében lépett a holttesthez, amely a kapualjban feküdt, akár egy kidobott rongybaba. Arca a vállába fordult, fekete haja szétterült a hátán.

– Mikor halt meg? – kérdezte Gordon.

– Még meleg – felelte Stolcz. – A kórboncnok nem látta, de szerintem egy órája fekhet itt. Csoda, hogy ilyen hamar telefonáltak.

– Előbb vagy utóbb betévedt volna az utcába egy csendőr vagy egy rendőr, és észreveszi.

– Ha csak úgy nem.

– Mibe halt bele?

A köpcös, véreres arcú detektív a fejét rázta.
– Gordon, honnét tudjam én azt? Pár perce vagyunk itt. Vért nem látok.

– Azt én sem. Ki a lány?

– Na látja, ez a különös – dugta zsebre a kezét Stolcz. – Semmit nem találtunk a retiküljében. Csak néhány papírfecnit, meg egy Mirjamot.

– Mirjamot? – nézett rá Gordon.

– Női zsidó imakönyv – nyúlt be a járdán várakozó kocsi nyitott hátsó ajtaján. – Ezt – emelt fel a fehér anyagba csavart vastag, kis könyvet. Kibugyolálta, és odatartotta Gordon elé.

– Van benne valami bejegyzés?

– Semmi. Néhány behajtott szélű lap, más semmi.

– Semmi, ami alapján azonosítani tudnák.

– A kapitányságon d megnézem az eltűnt személyek listáját, de kétlem, hogy egyáltalán bejelentették volna – vont vállat fáradtan a detektív. – Különben is, csak most találtuk meg. Talán pár nap múlva bejelentik az eltűnését. Ugyanakkor maga legalább olyan jól tudja, mint én, hogy napjában nem egy és nem kettő lány érkezik Pestre, akik közül jó páran itt, a környéken kötnek ki. Nem ez lesz az első jelöletlen sírba temetett kéjnő Budapesten.

Gordon bólintott. Ez azért mindenesetre különös. Egy halott zsidó lány a belváros kétes hírű utcáinak egyikében. Alaposabban megnézte a holttestet. Egyik lába a test alá szorult, a másikon egy ormótlan, olcsó, magasított sarkú cipőt látott. Szoknyája felcsúszott, barna harisnyáján felfutott egy szem. Viseltes, de jó minőségű kabátja alól kivillant barackszínű blúza.
– Nem volt túlöltözve – jegyezte meg.
– Mondjuk ahhoz a munkához, amit végzett, nem is kell több – felelte Stolcz.
A kabát bal ujja felcsúszott a könyök fölé. Gordon a gyér világítás miatt nem látta rendesen, ezért közelebb hajolt. Aztán leguggolt. Majd megfogta a lány csuklóját, és a fény felé fordította. Egy kétpengős nagyságú anyajegyet látott, éppen a könyökhajlat alatt. A gyomra megmozdult, mintha egy elfeledett gyerekkori félelem tört volna rá.

Felpillantott Stolczra. A másik detektívvel beszélt, mellettük három egyenruhás hallgatta őket. Benyúlt a zsebébe, elővette töltőtollát. Óvatosan odanyúlt a halott lány hajához, és a tollal elsimította a haját arca elől. A lány szeme nyitva volt, fénytelen, tompa retinájú. És zöld.

Gordon pár másodpercig még nézte a lány arcát, zöld szemét, vértelen arcát, enyhén göndör fekete fürtjeit. Egyáltalán nem esett nehezére felidézni a dacos, szomorú mosolyt, amelyet a két fényképen látott.

Kettő

Mivel már minden kávéház bezárt, Gordon visszasietett a szerkesztőségbe. Valéria egy újabb regénybe kezdett, és éppen csak felemelte a tekintetét, amikor meglátta. Gordon fogta a telefont, és tárcsázott. Tizenegy csöngést kellett kivárnia.

– A ma esti vacsora… – kezdte.

– Amiről megint lekésett? Vagy le akarta mondani, Zsigmond? Fél tizenegykor?

– Hosszú volt a napom, Krisztina, ne haragudjon.

– Haragszik magára a halál, de ki tudnám tekerni a nyakát. Mondja meg, miért főzök én magának?

– Mert szeret főzni. Én meg szeretem a főztjét.

– Ez ennyire nem egyszerű, ezt maga is tudja jól, és ha hízelgéssel akar levenni a lábamról, akkor rossz helyen kopogtat.

– Azt hiszi, nem emlékszem a patáliáira? Maga lenne az utolsó, akinek hízelegni akarok – felelte Gordon.

– Jó. Ha nem hízelegni akar, akkor mit?

– Elnézést kérni. Cudar napom volt.

– Magának mindig cudar napjai vannak.

– Kivéve, ha magával vagyok.

– Zsigmond, Zsigmond, annál sokkal későbbre jár, és annál sokkal jobban kihűlt a kakaspörkölt, semminthogy kedvem legyen hallgatni magát.

– Akkor ne hallgasson.

– Nem is fogom. És mielőtt lecsapom a kagylót, csak annyit akarok közölni magával, hogy délután itt járt nálam Mór, és hozott egy újabb üveg lekvárt. Meg nem kóstoltam, de ez most kivételesen ehetőnek látszik – azzal lecsapta a kagylót. Gordon vállat vont, és lerakta a telefont. Nem tudta megmondani, hogy Valéria sötét szemüvege mögül feléje néz-e, de gyanította, hogy igen. Biccentett felé, és hazaindult.

*

Másnap reggel korán felkelt, és az Oktogonon, az Abbázia kávéházban kezdte a napot.

– Jóreggelt a szerkesztő úrnak – üdvözölte a pincér, majd odavezette a szokott asztalához, elétette a reggeli lapokat, meg a frissen érkezett londoni és New York-i újságokat, és elsietett, hogy hozza a reggelijét. Gordon leült a székbe, és egy ideig csak nézte az Oktogon forgalmát, a villamosokat, a buszokat, a kocsikat, a tömeget. Többen kérdezték már tőle, miért pont az Abbáziát szereti, elvégre olyan gejl dolog odajárni, amikor alig egy sarokra van a Japán az Andrássyn, de Gordon csak vállat vont, és azt felelte: – Mert jó a feketéjük. – Ami nem volt igaz, az Abbáziában a fekete közepes volt, és az egy pengő hatvanas reggeli sem túl bőséges. A törzsasztala miatt szerette. Ott ülhetett az ablak mellett, és reggel nézhette a sürgő Oktogont, este meg a fénybe öltöztetett Andrássy utat.

Azon a reggelen minden jellemezte az Oktogont, csak éppen a sürgés nem. Olyan volt, mintha vasárnap lett volna, úgy hajnali hat körül. A leghangosabb a villamos volt, és sokkal kevesebb autót meg buszt látott a szokottnál. Az üzletek jó része ki sem nyitott, a kávéházak közül is csak minden harmadik. A rendes emberáradat szintén eltűnt: nem voltak bámészkodók, a Lövölde téri piac felé vásárlásba induló cselédek, cipőpucolók, hangoskodó suhancok. Aki arra sétált, láthatóan a dolgára sietett, eltökélten, határozottan.

Gordon megrázta a fejét. Nem lehetséges, hogy Gömböst gyászolják. A kormány miatt sem aggódhatnak, mert ebben az országban akkor sem aggódnak a kormány miatt, ha kellene. Darányi már egy jó hónapja vitte az ügyeket, Gömbös valójában keveseknek hiányzott, válságról szó sem volt. Persze, a kormány lemondott, a kormányzó el is fogadta a lemondását, de még napok kérdése volt, hogy megbízza Darányit a végleges kormány megalakításával. Gordon ilyenkor nem bánta, hogy bűnügyi újságíró. Eleve nem sok affinitása volt a politikához, és amikor belegondolt abba, milyen lelkes és indulatos vélemények csapnak össze azt illetően, hogy Darányi a Nemzeti Egység Pártja mellé kit von be a kormányzásba, egyszerűen nevetségesnek találta az egészet. Nem volt türelme ehhez, és azt is tudta: nincs egyedül csendes apátiájával. A kérdés nem az, hogy Darányi kivel kormányoz, hanem az, hogy merre. És sajnos tudta, látta, milyen irányba indul majd a kormányfő. Nem véletlenül München mellett kezelték Gömböst. Ugyanakkor abban is biztos volt, hogy már most hatalmas tömeg gyűlt össze a gyászmenet útvonalán, és a Parlament előtt. Nem minden nap történik meg még ebben az országban sem, hogy egy miniszterelnököt holtan hoznak haza külföldi gyógykezeléséről.

Fogta a 8 Órai Újságot, belelapozott, aztán letette. A Pesti Hírlappal is ugyanilyen gyorsan végzett. A Pester Loydban elolvasta a német tőzsdei beszámolókat, azok mindennél élénkebben illusztrálták a németországi helyzetet. Ekkor figyelt fel arra, hogy ott áll előtte az asztalon a fekete, mellette a briós. Hátradőlt a székében, megreggelizett, és közben élvezte az Oktogon szokatlan látványát. Mert estig nem lesz egy perc megállása sem, az biztos. Vette a kalapját, felszállt a villamosra, és a Berlini térig a kísértetiesen néptelen, szürkületbe hajló körutat nézte. Ahogy az összes rendőrt és csendőrt az előkészületek miatt utcára vezényelték, úgy az újságírókat is csak a temetésre állították rá. A sportújságírók, a rendőri rovatok munkatársai, a tőzsdei tudósítók, szerkesztők és tanoncok, mindenki Gömbössel foglalkozott. Gordonnak még csak panaszra sem lehetett oka az utolsó megbízatásával, hiszen a Parlamentbe kellett mennie, hogy a helyszínen beszéljen a temetés szervezőivel, persze csak azokkal, akik a valódi munkát végezték, és nem azokkal, akik a nevüket adták az eseményhez. A Berlini téren átverekedte magát a Nyugati pályaudvarra igyekvő, bőröndöket, csomagokat és kosarakat cipelő embereken, a Vilmos császár út irányába. Történhet bármi, a Nyugatinál mindig hatalmas a tumultus.

A Vilmos császár úton azonban teljes csend és béke honolt. A Gömbös holttestét szállító menet már régen elért a Parlamenthez, de az út mentén még mindig ott álltak a rendőrök és a csendőrök, mereven, szálkásan, üres arccal.

Gordon kicsit sietősebbre vette a lépést, elege volt a napból, és időben oda akart érni Krisztinához. Volt még másfél órája. Amit ennyi idő alatt nem lehet kideríteni, azt nem is érdemes.

A Parlament előtt díszőrség állt, még több rendőr, mintha attól tartottak volna, hogy valaki el akarja vinni Gömbös holttestét egy taxidermistához. A főbejárat előtt egy kisebb csoport nyomozó állt. Gordonnak elő sem kellett vennie az igazolványát, mert az egyik detektív azonnal felismerte, és intett az ajtóban álló rendőrnek, hogy beengedheti. Gordon köszönetképpen biccentett felé, és belépett az épületbe. A kupolacsarnokban már ott állt a katafalk. Komoran, túlzó pompával ülte meg a termet. Gordon éppen nekilátott volna megkeresni a szertartás felelősét, amikor az egyik oszlop mögött három férfit pillantott meg. Kicsit hátrébb és oldalt lépett, hogy jobban lássa őket, de egyben fedésben legyen. A három férfi közül kettő jelenlétében semmi szokatlan nem volt. Ha valakinek, hát nekik itt volt a helyük. A kicsit kövérkés, tömött bajszú, hátrafésült hajú Kozma Miklós belügyminiszter egyszerű, sötét öltönyben állt Ferenczy Tiborral szemben. Budapest rendőrfőkapitányának egy kicsit le kellett hajolnia, hogy hallja a belügyminiszter pergő, de mégis halk beszédét. A főkapitány is sötét öltönyt viselt, őszülő haját hátrafésülte, egyik kezét zsebre dugta, a másikkal a nyakkendőjét igazgatta, szeme most is szúrós volt, mint mindig. A harmadik férfi ugyan háttal állt Gordonnak, de minden gond nélkül felismerte az ösztövér, kicsit hajlott hátú alakot, amint szokásához híven háta mögött összekulcsolt kézzel állt. Zakója nem lett simább, hogyan is lehetett volna, hiszen talpon töltötte az éjszakát.

Gordon még hátrébb húzódott az árnyékba. Mit keresett ott Gellért? Persze, a temetési menet részleteit neki is ismernie kell, de pont itt, a ravatal mellett? Miről beszél ilyen elmélyülten a belügyminiszterrel és a főkapitánnyal az V. főcsoport egyik csoportvezető detektívje? Mióta tartozik a gyilkossági csoport egyik emberére a temetés megszervezése? Gordon körbepillantott, hátha meglátja Schweinitzer Józsefet, a VII. főcsoport vezetőjét. Gömbös temetésén nem gyilkossági ügyben kell nyomozni, hanem jó esetben is csak mérsékelt rendzavarástól kell tartani, rossz esetben merénylettől. Akkor pedig a dolog az államrendészetért felelős csoportra tartozik, egészen pontosan Schweinitzerre. De a főcsoportvezető nem volt sehol, és a három férfi testbeszédéből Gordon azt olvasta ki, hogy senki nincs jelen, aki része lehetne a társalgásuknak.

Kozma ekkor befejezte a mondandóját, Ferenczyre nézett, aki mondott még valamit Gellértnek, aztán a két férfi sietve távozott az északi társalgó irányába. Gellért megfordult, és Gordon előlépett az árnyékból.

A detektív arcára egy pillanatra meglepetés ült ki, de csak egy pillanatra. Intett Gordonnak, hogy menjen oda hozzá.

– Látom, tényleg nem aludt az éjjel – kezdte Gordon.

– Jól látja.

– Benne a sűrűjében? Személyesen a belügyminiszter és a főkapitány adja az utasításokat?

Gellért nem válaszolt, de mintha nem is hallotta volna meg a kérdést. A zsebében keresgélt, majd éppen előhúzott egy csomag cigarettát, amikor észrevette, hol is van, és bosszúsan visszacsúsztatta a csomagot.
– Mit is kérdezett? – nézett Gordonra.

– Hol van Schweinitzer?

– Honnét tudjam?

– Azt hittem, ez alapvetően államrendészeti feladat – felelte Gordon.

– Az is, de ez most kivételes helyzet, és… – hagyta abba a mondatot. – Miért magyarázom én ezt magának?

– Nem tudom – vont vállat Gordon.

– Akkor majd hívjon a jövő héten, nekem most mennem kell.

– Csak egy kérdést.

– A jövő héten többet is kérdezhet Rónáról.

– De engem most nem Róna érdekel.

– Hanem.

– Tegnap este találtak egy halott lányt a Nagydiófa utcában – mondta Gordon, és közben kitartóan fürkészte Gellért tekintetét, hátha meglát benne valamit. De nem.

– Remek. Ott már régen találtunk halott örömlányt.

– Honnét tudja, hogy örömlány volt?

– A Nagydiófa utcában? A Klauzál tértől nem messze? Ha úri kisasszony lett volna, akkor tudnék róla, legyen nyugodt. De mivel nem tudok, csak örömlány lehetett. Miért engem kérdez?

– Az V. főcsoporthoz tartozik. Maga ott a csoportvezető, ha emlékeim nem csalnak.

– Először is: nem az én csoportom ügye, mert ha az lenne, tudnék róla. Másodszor: még ha az enyém is lenne, akkor sem foglalkoznék vele, mert ha nem látja, éppen a kormányfőt temetjük szombaton. Hacsak a kommunisták nem robbantják fel a Lánchidat, én mással nem foglalkozom szombat estig.

– A kommunisták fel akarják robbantani a Lánchidat?

– Nekem erre nincs időm – legyintett Gellért, hátat fordított, és a Vadász Teremre nyíló ajtó felé indult. Gordon meg akarta kérdezni, hogy mit keresett a fiókjában a halott lány fotója, de valami oknál fogva nem tette. Gellért kinyitotta az ajtót, és a teremre hirtelen teljes csend szállt. Gordon fogta a jegyzetfüzetét, és elindult megkeresni a szertartásért felelős emberek egyikét.

A Parlamentből egyenesen Krisztinához indult. Az Oktogonnál az órájára nézett. Még volt ideje, nem kellett felszállnia a földalattira. Szeretett sötétedés után az Andrássyn sétálni. Aznap este pedig különleges, hiszen szinte sehol egy lélek nem volt. Gallérját felhajtotta, úgy sétált a kihalt úton, a levelüket hullató fák alatt. A Szív utcánál jobbra fordult, léptei visszhangoztak a járdán, a szürke épületek között. Az egyik kapualjban egy pár ölelte egymást, Gordon közeledtére szétrebbentek. A sarkon szenet lapátolt a házmester. Gordon biccentett neki, a férfi megtörölte fekete homlokát.

A Lövölde tér üres volt, elhagyatott, mintha a környező házakban is kevesebb lett volna az élet. Csak itt-ott pislákolt fény egy ablakban, a fák között a levegő sem mozdult. A pultok üresen álltak, a szemetet eltakarították, a kóbor kutyák és kivert macskák pedig megettek mindent, amit az árusok hagytak maguk után.

Krisztina a tér túloldalán lakott, a harmadik emeleten. A kapu még nyitva állt, a házmester csak nyolc után szokta bezárni. Felsétált a harmadik emeletre, a lépcsőfordulónál jobbra fordult, és a leghátsó lakás felé indult. A belső udvaron csend honolt, az ilyenkor szokásos gyerekzsivaj helyett két fáradt veréb pörölt egymással a kiszáradóban lévő ecetfán.

Krisztina már felöltözve nyitott ajtót. Mindig sikerült megtalálnia az egészséges egyensúlyt, amelynek köszönhetően elegáns volt, ugyanakkor nem öltözte túl Gordont, aki számára a divat annyit jelentett, hogy nyáron vékonyabb szürke öltönyt viselt, télen meg vastagabbat. Krisztinán sötétbordó kosztüm volt, a szoknya alól épphogy kivillant a bokája. A kosztümkabát alatt törtfehér blúzt viselt, felső gombja kigombolva. Arcát soha nem festette, most sem tette. Orra nyergén még ott volt a szemüvege, melyet nyilvános helyen soha nem viselt. Azt mondta, öregíti, amire Gordon mindig legyintett. – Fiam, láttam már néhány harmincas nőt, és nekem nyugodtan elhiheti, legalább öt évet letagadhat a korából – mondta neki nem sokkal a megismerkedésük után. – Nem érdekel, hány nőt látott eddig, Zsigmond – replikázott Krisztina. – A részletektől is kíméljen meg. Maga mondta, hogy mostantól kezdve csak egy nő van az életében. – Gordon szívesen helyesbített volna, de tudta, felesleges.

Félhosszú, göndör, barna hajára egy helyes kis kalapot tett, amiért Gordon nem győzött elég hálás lenni neki. Ki nem állhatta a széles karimájú, tolakodó és feltűnő kalapokat.

– Nos? – kérdezte Krisztina, amikor beértek a nappaliba.

– Mit nos? – kérdezett vissza Gordon.

– Elfelejtette, igaz?

– Biztosan. Mit is felejtettem most el?

– Maga akart ma este elmenni a Zanzibárba. Valami londoni dizőzt meghallgatni.

– New York-i – javította ki Gordon, azzal ledobta a kabátját az ágy mellett álló thonet-székre. Ugyan szeretett Krisztinánál lenni, a foteleket igencsak hiányolta. A nő ugyanis a legújabb enteriőrdivat szerint rendezte be kis lakását. Egyszerű ágy a sarokban, mögötte szekrény. Az ágy előtt kétfedeles dohányzóasztal, rajta egy fehér hamutartó. Az ágy másik végében egy háromfiókos kisszekrény, tetején egy porcelánfigura, fölötte hosszú, díszítetlen keretben tükör. Amellett a tartón a lakás két növénye közül az egyik: egy cserepes virág, Gordon képtelen volt megjegyezni a nevét. A falon egyetlen absztrakt kép, ennyi. Krisztina még Berlinben szerette meg az új divatot, és gondosan ügyelt rá, hogy semmi ne törje meg a szoba egységét. Gordon nemegyszer szentségelt a fotel hiánya miatt, de Krisztinát nem érdekelte különösebben Gordon morgása. – A lakásában annyit ülhet azokban a lelakott fotelekben, amennyit csak akar – közölte, mire Gordon megvonta a vállát.

Krisztina az ajtófélfának dőlve várt, amíg Gordon végez a fürdőben. Gyorsan lemosta arcát, haját hátrasimította vizes kezével, nyakkendőjét megigazította, és csatlakozott Krisztinához, aki szemüvegét levéve megkérdezte: – Jó, nem londoni, hanem New York-i. Kiket is hallgatunk meg ma?

– Lucy és Nora Morlent. A Morlen Sisterst – felelte Gordon.

– És azok ma este fellépnek. Ma.

– Maga szerint a Zanzibár lemondja a sok pénzért ideutaztatott énekesnőket egy miniszterelnök halála miatt?

Krisztina a Szív utca sarkán a földalatti felé fordult, de Gordon gyengéden az Oktogon felé irányította.
– Fiam, nézze csak meg az Andrássy utat. Mikor látta ilyen csendesnek? Különben is, a Teréz körútra kell mennünk, odáig meg csak kibírja magas sarkúban.

– És akkor végre el is mondja, mi zavarja annyira?

Gordon bólintott.
– Tegnap éjjel történt valami a Nagydiófa utcában.

– Ott mindig történik valami.

– De ilyen még nem – gombolta be a kabátját Gordon, majd belekarolt Krisztinába, és elmesélte neki, mi történt tegnap éjjel és ma délután. Krisztina csendben végighallgatta, és csak akkor szólalt meg, amikor ráfordultak a Teréz körútra.

– És mit akar tenni? – kérdezte.

– Tenni? Mit akarok tenni?

– Bizony. Mit akar tenni. Ezt kérdeztem.

– Miért kellene tennem bármit is?

– Mert ez nagyon gyanús, Zsigmond. Magának nem?

– Nem mondom, néhány részlet nem stimmel.

– Nem stimmel? – állt meg Krisztina. – Néhány részlet?

– Krisztina, ne csinálja nekem a drámát. Meghalt egy lány a Nagydiófa utcában. És kész. Nem igazán biztonságos környék.

– Máshogy kérdezem. Még ha nem is lett volna ott a kép Gellért fiókjában, magának nem gyanús, hogy egy zsidó lányt találnak holtan a Klauzál tértől nem messze?

– Miért lenne gyanús? Ott a Dohány utca.

– Hány Dohány utcai zsidó lányról hallott, aki kéjnőnek állt?

Gordon elnézett a Blaha Lujza tér felé. Amikor csöngetett mögötte a villamos, összerezzent.

– Nem sokról.

– Olyanról meg végképp nem nagyon hallhatott, akinek imakönyv van a retiküljében, slussz. Csak egy Mirjam.

– Mit jön nekem ezzel a Mirjammal? Mintha tudnom kellene, mi az.

– Zsigmond, ugyan öt éve, hogy hazajött, de azért van még mit tanulnia.

– Ne mondja.

– De mondom. Itt és most, ebben az országban igenis számít, hogy ki zsidó, és ki nem.

– Most majd megint jönni fog a szász gyökereivel, meg azzal, hogy magának Erdélyben zsidó és román barátai is voltak.

Krisztina kihúzta a karját Gordonéból, sarkon fordult, és határozott léptekkel elindult az Oktogon felé. Gordon utána sietett.

– Ne haragudjon.

– Maga olyan faragatlan néha, hogy nem is értem, miért engedem be az ágyamba.

– A maga ágyába? Azt a modern szörnyeteget tőlem kapta.

– De én alszom benne. És maga, ha éppen nem felejtkezik el rólam.

Gordon vett egy mély levegőt. Nem akarta tovább feszíteni a húrt. – Rendben van. Ne haragudjon, megkövetem magát. Faragatlan voltam. És igaza van, nekem is gyanús ez a dolog.

Krisztina bólintott.
– Mit akar tenni?

– Nincs ötletem. Hacsak… – gondolkodott el egy pillanatra. – Hacsak meg nem keresem Vogelt. Ő talán tudja, ki készítette a mezítelen képet.

– Ezt most úgy mondja, mint ha nekem tudnom kellene, ki az a Vogel.

– A Magyarország rendőri tudósítója – felelte Gordon. – Még mutattam is magának azt a remek cikksorozatot, amit a város szerelmi életéről írt.

– Csuliról meg a galerijéről?

– Emlékszik maga, ha akar.

A kihalt körúton valahogy disszonáns volt a Zanzibár rikító neonfénye. Gordon előrement, a ruhatárban leadták a kabátjukat, és leültek egy asztalhoz, távol a színpadtól. Az asztalokon vöröses fényű bronzlámpák égtek, a zenekar visszafogottan játszott, készülve az esti produkcióra, pincérek sürögtek megrakott tálcákkal, párok bújtak össze, a levegőben cigarettafüst szaga keveredett a babgulyáséval és a bécsi szeletével.

Gordon rágyújtott, intett a pincérnek, Krisztinának vörösbort rendelt, magának pedig francia konyakot. A zenészek abbahagyták a játékot, a konferanszié bejelentette, hogy tíz perc szünet után folytatják a New York-i énekesnőkkel. A beszélgetés zaja felerősödött, így Gordon elsőre nem is hallotta, hogy Krisztina szól hozzá, mert a vendégeket pásztázta.

– Mit mondott?

Krisztina sóhajtott.
– Azt, hogy velem is történt ma valami.

– Meséljen – könyökölt Gordon az asztalra.

– Kaptam egy levelet Londonból.

– Londonból.

– Onnan. Azt írják, hogy… – hagyta abba, aztán benyúlt a retiküljébe, és elővett egy borítékot. – Olvassa el.

Gordon elvette a borítékot, és kivette belőle a levelet. „To Miss Krisztina Eckhardt, Budapest…”, állt a levél tetején, fölötte meg egy ostoba kis pingvin alakja. Gordon átfutotta, majd visszaadta.

– Nem örül? – kérdezte Krisztina.

– Dehogyisnem.

– Nem akarja, hogy elmenjek?

– Ezt nem mondtam.

– Azt akarja, hogy maradjak?

– Ezt sem mondtam.

Krisztina megrázta a fejét, majd a színpad felé nézett, és belekortyolt a borába.

– Egy frissen alakult angol kiadó egyik vezetője látta a munkáját a Berlini olimpián, és úgy döntött, hogy maga kell nekik a grafikai részlegre – gyújtott rá Gordon.

– Pontosan.

– Jó. Ne értsen félre, nem akarok gúnyolódni, és faragatlannak sem látszani, de azt elmagyarázná nekem, minek olyan kiadónak grafikus, amelyik nem illusztrált könyveket ad ki, és minden könyvüknek ugyanolyan a borítója? Három részre osztott, középen fehér, alul meg felül valami más?

– Szóval maga ismeri a Penguint.

– Ismerem.

– Akkor azt is tudnia kellene, hogy nem ugyanolyan minden borítójuk. Egyébként meg mást is terveznék nekik.

– Helyes.

– És csak egy évre mennék.

– Mitől olyan biztos benne?

– Ha nem emlékezne, pár hete kértek fel az Eucharisztikus Világkongresszus anyagainak tervezésére. Jó, egy részére.

– Az másfél év múlva lesz.

– Tudom, ezért fogok visszajönni egy év múlva. És ha már itt tartunk, eljöhetne velem. Egy héten belül választ kell adnom. Ha nem fogadom el, mást kell keresniük. De ha igent mondok, velem jöhetne.

– Londonba.

– Oda.

– Nem megyek, Krisztina, és ezt maga is jól tudja. Nem mehetek. A tata miatt.

– Tudom. Akkor most mit szól? Menjek?

– Ha fontos magának.

– Magának fontos, hogy maradjak? – kérdezte Krisztina.

– Magának fontos, hogy menjen – felelte Gordon.

Kilenc óra is elmúlt, mire kijöttek a bárból. Krisztinának kifejezetten nem tetszett a két amerikai nő előadása, Gordon viszont elmélyülten hallgatta őket, láthatóan élvezte az ugráló, tüllszoknyás, nagy parókájú, fehér mosolyú nők énekét.

– Akkor most mutassa meg, hol történt – húzta szorosabbra kabátját Krisztina.

– Micsoda történt hol?

– A halott lány. Hol találták meg.

– A Nagydiófa utcában.

– Tudom, mondta – azzal elindult a Blaha Lujza tér felé.

– Most meg hová megy? – szólt utána Gordon.

– Oda – felelte Krisztina. – Majd megkérdek valakit, melyik kapualjban feküdt a holttest.

Gordon sóhajtott egy mélyet, kipöckölte félig elszívott cigarettáját az úttestre, és utána indult.

– Milyen ruha volt rajta? – kérdezte Krisztina, amikor mellé ért. Gordon elmondta. – A körme? A keze? – Gordon felidézte, hogy a lány keze ápolt volt, körmei pedig szépek, nem töredezettek. – A haja? – Gordon itt már bajban volt, mert azt hitte, Krisztina a frizurájára gondolt, de nem. – Úgy értem, zsíros volt? Kócos? Festett? – Nem, rázta meg a fejét Gordon. Krisztina tovább folytatta a kérdezősködést, Gordon türelmesen válaszolt, már ha tudott. – Mit figyelt meg maga? – nézett rá a Wesselényi utca és az Erzsébet körút sarkán. – Csapnivaló detektív vált volna magából.

Gordon addig nem szólalt meg, amíg oda nem értek a Nagydiófa utcához. Befordult, és a jobb oldalon a második ház előtt megállt.
– Itt találták meg – mutatta Krisztinának.
Fölöttük kinyílt egy ablak.
– Manci! Azonnal takarodj fel ide! – kiáltotta egy részeg hang.
– És még most sem érdekli, mit keresett itt egy zsidó örömlány? – szegezte Krisztina a tekintetét Gordonra. – És ha már itt tartunk. Látott már maga zsidó kéjnőt? Ha érdekli a véleményem, nem az a kérdés, hogy mibe halt bele, hanem az, hogy miként lett egy tisztes polgári családból származó zsidó lányból prostituált.

budapest noir külföldi fogadtatás

“A Budapest noir minden tekintetben teljesíti a cím sugallta elvárásokat. A rettenthetetlen újságíró, Gordon Zsigmond vezetésével a regény elvisz minket Európa történetének egyik legsötétebb korszakában a kontinens talán leglenyűgözőbb városának aljas és mocskos utcáira. A fasizmus egyre erősödik, a háború egyre jobban fenyeget, de az igazi tragédia egy gyönyörű, fiatal prostituált halála. A noir legnagyszerűbb hagyományait követve egyetlen bűn nyitja ki a végzetes titkokkal teli Pandora szelencéjét. Kondor regényének összetett cselekménye az utolsó oldalig teljesen lekötött.”

 

Budapest Noir fogadtatás

„A Budapest noir egy kiváló arányérzékkel megszerkesztett kemény krimi. A szerző a miliő kiterjedését, a korrajz részletességét, a szereplők egyénítését és a rejtély összetettségét tekintve csak annyit vállal, amennyit meg is tud csinálni – úgy, hogy ebből egy élvezetes, sodró bűnügyi történet születik.”

Benyovszky Krisztián, Új Szó (Pozsony)

 

 

olvasói fogadtatás

letöltések

A korabeli Budapesten való eligazodást segítheti ez a két térkép a 30-as évek elejéről.

***

A fotókra kattintva bármelyik letölthető és publicitással kapcsolatos célra külön engedély nélkül igénybe vehető.

kontakt

Kondor Vilmost ezen az emailcímen lehet elérni:

kondor.vilmos@gmail.com

A könyveihez kapcsolódó fordítási-, film vagy egyéb jogok ügyében kérjük, keresse kiadóját:

info@agavekonyvek.hu

linkek

a szerzőről

Kondor Vilmos 1954-ben született, tanulmányait Szegeden kezdte, majd a párizsi Sorbonne-on folytatta, ahonnan végül vegyészmérnöki diplomával tért haza. Jelenleg gimnáziumban tanít matematikát és fizikát. A Budapest Noir az első regénye. Feleségével, lányaival és kutyájával egy Sopron melleti kis faluban él.

Budapest noir külföldi kiadások

Kategóriák

• A budapesti kém (9)
• Budapest noir (12)
• Budapest romokban (3)
• Bűnös Budapest (9)

Címkék

• fogadtatás (7)
• fordítások (1)
• hírek (1)
• interjúk (1)
• kontakt (1)
• letöltések (1)
• linkek (1)
• részlet (4)
• szerző (1)

Legutóbbi kommentek

Még nincsenek kommentek.

Blog archívum

• Legújabb bejegyzések
• 2012. február
• 2011. augusztus
• 2011. május
• 2011. április
• 2011. március
• 2010. november
• Teljes archívum

Blog motor